Engem is Láng Zsoltnak hívnak. Azért is, mert mint a gomba eső után, gyakori lett ez a név. A minap azt olvastam az egyik Láng Zsoltról, aki pék egy alföldi faluban, hogy egy asszonynak visszaküldte a kenyérnek beadott lisztjét, mert az asszony rosszat mondott a kormányfőre. Aki beüti a nevemet a keresőbe, erre a hírre is ráakadhat, és ha elolvassa, onnan kezdve kicsit mindegyik Láng Zsoltról azt fogja gondolni, hogy képes megtagadni valakitől a kenyeret, mert az egy másik pártot favorizál.

„A nyári gyorson mellettem ült egy kedves útitárs, míg könnyedén hozott egy dalt a szél: »Úgy várlak egy speciális okból...«, s fülembe súgta szépen...” Param, parammmm...

Gyűjtőmárka – szakmai kifejezéssel „esernyőbrand” – épül az MVM-ben: a hivatalos magyarázat szerint ez az oka, hogy az állami vállalat a korábbi esztendőkben megszokottnál sokkal többet költ reklámra, a hirdetési piac egyik legnagyobb szereplőjévé vált. A kommunikáció kimondott célja, hogy – mint a Mikszáth-könyvben Szent Péter esernyője – az MVM a biztonság és a gondoskodás szimbólumának tűnjön mindazok számára, akikhez a nagyvállalat szolgáltatásai elérnek. Az esernyő alá belesve ugyanakkor nemcsak az látszik, hogy a régebben egyprofilú állami energiacég a földgáz-kereskedelembe, a mobilszolgáltatásba, az atomerőmű-építésbe is szeretne belekóstolni, hanem az is, hogy az intenzív reklámtevékenység során az MVM állami forintmilliárdjai feltű nően egy irányba gurulnak.

Senkit ne tévesszen meg Charlize Theron reklámmosolya, amivel drága francia parfümöt kínál fülig sminkben és talpig arany ruhában – amikor nem néz oda a kamera, az Oscar-díjas színésznő farmerben, pólóban és tornacipőben jár, kutyák özönét menti meg, a családi erőszak ellen kampányol, afrikai nők továbbképzését támogatja, saját produkciós cégét vezeti és szingli létére nemrég fogadott örökbe egy néger kisfiút. Hogy most miért látjuk két akkora blockbusterben, mint a Hófehér és a vadász és a Prometheus, arról a Népszabadság Londonban és London mellett, az Arundel kastélyban beszélgetett vele.

Sokszor elhangzik a megállapítás, hogy a magyar szellemi életből hiányzik a szomszédokról szóló ismeretanyag. Vagy úgy veszünk tudomást Szerbiáról, Romániáról, Szlovákiáról, mintha ott nem is élnének magyarok, vagy pedig mintha csak magyarok élnének. Az érdeklődéshiány a rendszerváltás óta kirívóbb, és hozzátartozik az igazsághoz, hogy kölcsönös.

Hétfő volt. Nem sokkal 12 óra előtt Hajdu Attila a budavári Mária Magdolna-torony tövében álldogált. Lélekben már felkészült. Elővette a pengét, de megizzadt a keze, félt, hogy kicsúszik belőle. A zsebéből előkotort egy papír zsebkendőt, azzal fogta meg. A pengét két nappal korábban vásárolta, akkor szembesült vele, milyen hajlékony és vékony, mennyire nehéz vele bármit is vágni. Várt a megfelelő pillanatra. Előbb külföldi turisták jöttek arra, utána általános iskolások vágtak át a Kapisztrán téren.

A címbeli 3M arra utal, hogy hazánk morálisan, mentálisan mélyponton van, a kérdőjel arra, hogy a jövő talán még nem befejezett.

Az elmúlt néhány évtizedben a hazai közbeszédet is meghatározta a fejlődés gondolata. A modernitás lényegéből fakad, hogy azt vizsgáljuk, mennyivel növekszik a GDP, hogyan nő az autópályák hossza és a gépjárművek száma, miként gyarapodik a déligyümölcsimport és a földieperexport, mennyiben növekszik az eladott vattacukor mennyisége és az internetes sávszélesség.

Soha annyi szorongó, ideges rendőrrel nem beszéltem, mint a rendőrségi korrupciós botrány kirobbanását követő napokban. Mindenkinek van mondani- és félnivalója, és ismer legalább két-három embert, aki még nála is többet tud, és ígérték, ha nem fedem fel a kilétüket, el is mondják. Arra kérnek, „a hatóságokat hagyjuk ki, éveken keresztül az orruk előtt zajlott minden. Nem igaz, hogy nem szólt senki. Mégsem történt semmi. És a nagy halakhoz most sem nyúlnak majd hozzá...”