A „történelem csele”: újra sok honfitársunk ítéli úgy, hogy a nyugodt polgári élet reménytelenné vált, ezért – ahogy az elmúlt században annyiszor – ezrek, tízezrek kelnek útra új életet keresni másutt. Azok közül sokan, akik nem a kétharmadhoz tartoznak, a „lábukkal szavaznak” arról, hogy maguknak, gyerekeiknek, unokáiknak milyen életet szeretnének. Ők nem a meglepetést, hanem a kiszámíthatóságot választják. Már nem számítanak arra, hogy saját erőfeszítéseikkel, saját munkájukkal az osztrák, vagy a portugál élethez hasonló unalmat teremthetnek. Megelégelték, hogy a boldogulásukhoz kevés a munka, a tanulás, a tudás, a kockáztatás, jól is kell szavazni, együtt kell üvölteni a farkasokkal, tudomásul kell venni a „Mr. 20 százalékok” világát.

Nem csak a mostani szerény jólét látszik elveszni, hanem a helyzet is, amelyben a remény egyszer újjáéledhet. Hazánkban 2000 óta évről évre alacsonyabb ütemű a gazdasági növekedés, ami egyre távolibb jövőbe tolja ki, hogy valaha is hasonló kényelemben, jólétben és biztonságban éljünk, mint spanyol, osztrák vagy cseh sorstársaink. Hazánkban 2000 óta évről évre kevesebb a felnőtt munkavállaló, ami kíméletlenül veti fel a kérdést: a még munkában állók hogyan lehetnek képesek legalább megőrizni a korosodó, egyre számosabb idős népesség „zsemléhez, pohár tejhez, 40-es izzóhoz igazított” életszínvonalát.

Hazánkban 2000 óta évről évre kevesebb gyerek születik, ami azt is üzeni, hogy a jelenben élő polgártársaink nem akarják a bizonytalan jövőnek kitenni, ezért nem is szülik meg gyerekeiket.

Hazánkban 2000 óta évről évre csökken a beruházások növekedési üteme, ami azt eredményezi, hogy többletterméket, többlettermelést már a termelékenység javulásától sem várhatunk. Terveinket és vágyainkat, hogy derűs és dinamikusan növekvő ország leszünk, nem a véletlen, még csak nem is a gazdasági-pénzügyi válság, hanem a magyar gazdaság, a magyar társadalom tartós, szerkezeti sajátosságai szorítják egyre lejjebb.

Az állami lekenyerezés, a magas és tartós újraelosztási ráta horgonyozza le a jövőre vonatkozó várakozásainkat a lehetséges gazdasági növekedési ütem alacsony, nullához közelítő szintjéhez.

Igaz, hogy a „fülkeforradalmi” kormány az egyetlen lehetséges demokrácia fékeit és ellensúlyait verte szét, a polgárok megtakarításait nyúlta le, jogbiztonságukat vette el, korlátozta az egyéni szabadságjogokat a szabad vallásgyakorlástól a véleménynyilvánítás és szólásszabadság megnyirbálásáig, az iskolát átnevelő táborrá kívánja változtatni, ezek az intézkedések azonban csak azért születhettek meg, mert többségbe kerültek, többségben vannak azok, akiknek megélhetése a mindenkori politikusoktól függ, és akik nem egyéni szabadságot, erőfeszítéseik védelmét, a demokráciát, hanem megélhetést és jövedelmet vártak. A változtatástól való félelem sodorta őket a Győzőkhöz, akik kormányra kerülve nemcsak a hitelezők, az európai adófizetők falaiba ütköztek bele, hanem abba is, hogy az ésszerűség és a fokozatosság kereteit messze túllépve a tehetősek számára akartak jövedelmet és vagyont átcsoportosítani. Ha pedig valakiről elevenen akarnak újabb bőrt lenyúzni, akkor érthető, hogy gúzsba kötik, ha kitépik a nyelvét.

A jövedelmek állami újraelosztásának a hányada hazánkban ésszerűtlenül magas, ez az a szerkezeti adottság, ami a kormányzati cselekvést a nulla körüli növekedési szinthez horgonyozza. Ez adottság, ötven év alatt alakult ki. A Kádár-rendszer arra épült, hogy az ország polgárai a fogyasztásukkal és ne a politikai rendszerrel legyenek elfoglalva. A fogyasztóképesség meg nem lévén – két dolog kellett: hitelek és reformok. Ha már nem adtak hitelt, akkor a gazdasági növekedést az egyéni érdekeltség helyreállításával, imitálásával serkentő reformok teremtették elő ideig-óráig a szükséges többletet, hogy ne csak az boldoguljon, aki teljesít, igyekszik, hanem még az is, aki legalább nem harap bele a „gazda” kezébe. A piaci rendszer utánzása, a vállalati önállóság élesztése, a kötelező tervlebontás, az egyéni erőfeszítések díjazhatósága, később a géemkázás szándékon túli eredményként a saját keresetét, saját teljesítményével előteremtő öntudatos polgárt is ösztönözte, akinek öntudatosságát azonban csupán a szabad fogyasztásig engedték meg. Az öntudatos, saját munkájából élő, adófizető polgár már veszélyes, elég, ha fogyasztó marad. A piaci teljesítmény azonban jövedelemkülönbségekhez vezet, ami a szocialista ideológiával alapjában volt ellentétes, még inkább Kádár János hokedlin fogyasztott grízes tésztájának puritanizmusával. Így a piaci reformokkal kéz a kézben már a kezdetektől kiépült a piaci versenyt korlátozó, bonyolult állami újraelosztás, ami az átlagnál magasabb jövedelmeket lecsapolja, a lemaradókhoz, a veszteséget termelőkhöz csoportosítja át (Liska Tibor szavaival: osztogatás és fosztogatás). A rendszer, amelyben sem kiemelkedni, sem lesüllyedni nem lehetett az állam látható keze nélkül. Az egyre bonyolultabb „szabályozó alku” alapjain (l. Antal László), amely először vállalati álruhában, majd egyre inkább az egyénekre szabva (l. kisiparosok, majd géemkázók különadója) jelent meg, felépült a kádári „koraérett jóléti állam” (l. Kornai János). A magas arányú újraelosztás túlélte a rendszerváltást is. Ennek a legmaradandóbb megjelenési formája és egyben feltétele és következménye a megélhetés, a jövedelemszerzés kettőssége. Vannak, akiknek a megélhetése közvetlenül a politikusok döntésétől függ (köztisztviselők és közalkalmazottak, segélyezettek, nyugdíjból élők, gyesen, gyeden lévők, munkanélküliek) és vannak, akik a jövedelmüket a munkapiacon szerzik, amelyet csak közvetve befolyásol az állami döntés (l. adópolitika).

Ha a magyar társadalom megosztottságát a piacon mért teljesítmény alapján jövedelmet szerzők és a politikai döntés alapján megélhetéshez jutók csoportjaként írjuk le, akkor azt kell látnunk, hogy ez az arány a rendszerváltás óta ugyan javult, de most is a politikai döntéstől függő jövedelműek vannak többségben. Amíg a rendszerváltáskor az arány 1:1,6 volt a piaci és a politikai döntésű jövedelműek között, addig most már „csak” 1:1,3 arányú a többség. Ahogy az általam festett társadalmi képletről egy kanadai közgazdászprofesszor (Deutsch Antal) megjegyezte, a politikai döntéstől függő jövedelműek – mint megbízók – ügynökeként kénytelen tevékenykedni a mindenkori kormány, hiszen ők (egy tömbben szavazva) politikai pártállásuktól függetlenül abban érdekeltek, hogy a megélhetésüket ne veszélyeztesse semmilyen politikai változás, semmilyen reform, szerkezeti megújulás, semmilyen kormány. Ne akarja senki az újraelosztást mérsékelni, például az öngondoskodás elterjesztése által. Ráadásul a politikai döntéstől függő jövedelműek nem alkotnak elkülönült réteget, hiszen minden családban van piaci jövedelmű és politikai döntéstől függő megélhetésű is, sőt eltérő arányban, de egyéneknek is származhat mind a két forrásból jövedelmük. Innen eredeztethető az a tudathasadásos helyzet is, hogy a magyar lakosság képtelen felmérni saját követelései következményeit és éppen, hogy élesen egymásnak ellentmondó célokat kér számon választóként kormányától: az alacsony adókat és a nagy összegű, bőkezű támogatást. Ha ráadásul van olyan politikai erő, amelyik nemcsak ígérget, hanem megfélemlít is, hiszen saját teljesítménnyel elért jövedelem híján a politika meg is nyirbálhatja az egyetlen megélhetési forrást, akkor létrejönnek annak az állapotnak az objektív és szubjektív feltételei, amelyek írásom címéül szolgálnak. A nemzetietlen és a nemzetiszocialisták nem különböznek abban, hogy tenyerükből kívánják etetni a ’zembereket és irtóznak az önálló, független, autonóm egyénektől, a (ÚJ)demokráciától, a kapitalizmustól.

Bármilyen erkölcsös is valaki a magánéletben, annyira azért senki sem lehet önáltatóan naiv, képmutató, vagy gyáva, hogy az eddig megszokott állami támogatásról is lemondjon, vagy az állam pénzügyi hiányát belátva belenyugodjon abba, hogy ennek mértéke csökken. Nem véletlen, hogy hazánkban nem lehet leszorítani a költségvetés hiányát, hiszen ahol a választási pálinkaméréssel lehet szavazatot vásárolni, ott nem egyszeri, hanem folyamatos és idült formát ölt a „fiskális alkoholizmus” (Kopits György).

A járadékvadász legyen gátlástalan! Ami neki jár, az másnak – főleg ha bőrszíne, vallása, származása más, vagy csak azért, mert ez az ürügy a támogatás megtagadhatóságára – ne jusson. Innen könnyű eljutni oda, hogy a cigányok lemészárlása az adótudatos hazafi nemzetvédelmi tette, hogy az 1944 márciusától a „fülkeforradalomig” zárójelbe tett történelem szerint a nemzeti szuverenitás alapjain alkotott zsidótörvények akár mindmáig hatályosak, hogy a házelnök szerint nem antiszemitizmus, hanem zsidókérdés van. Az amoralitásban, a cinkos összejátszásban így jön létre az együttműködés az állam első szövegmásolói és az alkalmi besurranó tolvaj között. Volt kollégám, volt évfolyamtársam (Bárándy Péter) valaha még azt mondhatta, hogy: „Ég az arcom”. És most…?

Ha pedig a boldoguláshoz elsősorban az kell, hogy jól szavazzon valaki és ennek következményeként jövedelme inkább származzon a politikai döntéshozók kezéből, mint saját erőfeszítései, igyekezete, piacon mért és elismert teljesítménye alapján megszerzett bevételből, akkor bizony elsorvadnak a képességek. Ha az életmódkutatások egyik meghökkentő tapasztalatát állítjuk szembe, nevezetesen a tévé előtt töltött órák európai összehasonlításban kimagaslóan magas arányát, a nyelvtudás, a szaktudás magyar adataival, vagy gyermekeink egyre mérséklődő olvasási, szövegértési, matematikai képességeit mérő nemzetközi tesztek eredményeivel, akkor nincs min csodálkozni. Ezt a helyzetet tükrözi vissza az iskolalátogatási kötelezettség korhatárának leszállítása, a főként a tehetősebbek gyerekei számára nyitott felsőoktatás. A kettényíló társadalomban a „választási pálinkával” elbutított választói többség szavazataival, tévénézési, újságolvasási szokásaival, felkészültségével, informáltságával, érdeklődésével lehet sakkban tartani a még iskolázott, a még nyelveket beszélők, a még saját teljesítményüket növelni akarók kisebbségi táborát.

Az elbutulás ott kezdődik, hogy a mai adócsökkentés, a mai támogatás jövőbeli árát: a szükséges megszorításokat, az elfogyó és megdráguló hitelt, a felpörgő inflációt a lakosság többsége nem hogy nem látja, nem keresi az összefüggést a tegnapi bőség és a mai böjt között, hanem beéri bűnbakkereséssel és azt hiszi, hogy az a Nyugat, az unió dolga, hogy fizessen, mint a katonatiszt. Ha a lakosság többsége belenyugszik abba, hogy a „nehézfejű” gyerek hagyja abba a tanulást, menjen inasnak. Ha a lakosság elfogadja, hogy a közgazdasági képzés a profi adócsalókat termeli. Ha a lakosság többsége szülőként „papírt”, diplomát akar adni gyereke kezébe, de fröcsögve beszél a sokdiplomás naplopóról és el se hiszi, hogy nemcsak Amerikában, de a szomszédos Szlovéniában is diplomás parasztok takarítják be a termést és ganajoznak az állatok alól. Ha a lakosság többsége egyetért azzal, hogy minél kevesebb legyen a tanult emberfő, hogy nyelvtudás nélkül is „lehessen papírja a gyereknek”, akkor kiket fogad el maga számára vezetőnek? Ha röhögve egyetért Simicska első törvényével: „Mindenkinek alkotmányos joga hülyének (valójában adócsalónak) lenni”, akkor hol a határa a tényleges elhülyülésnek, ha ezt a „köztársaságmentesített” Magyarország hivatalosan is díjazza? Ki mutat példát és mire?

Az adófizetők pénzéből az állami újraelosztás által megvásárolt milliók folyamatos pénzeléséhez nincs és nem is lehet elég az adó. A bevételek és kiadások közötti hiány finanszírozásához hitelek kellenek. Az állam hiánya, az évek során felhalmozódó hiányokból felszaporodott adóssághegy felhajtja a pénz árát, ami miatt a kamat magas szinten rögzül, ez a kis- és középvállalatok idegen forrásokhoz jutását, ezzel beruházási hajlandóságukat gátolja (kiszorító hatás). Az elmélyült újraelosztás révén az államháztartás többszörös módon szorítja ki a kis- és középvállalatokat először a munkaerőpiacról, a szolgáltatásaik mesterséges megdrágításával (minimálbér + segélyrendszer) a versenyből, az árupiacról, végül a hitelpiacról. A termelékenységemelkedést eredményező beruházások legfeljebb a már amúgy is magas termelékenységű multik leányvállalatainál valósulnak meg, ahol akár a foglalkoztatásbővülés, akár a termelékenységbeli ugrás növekménye kicsi. A beruházások által generált potenciális GDP ezért folyamatosan csökkenő tendenciájú. A magas arányú újraelosztáshoz az adózás elől elbújni nem tudók magas arányú terhelése szükséges, emiatt a munkáltatók által kifizetett teljes bérköltség és a munkavállalók által hazavitt nettó kereset közé, az európai legmagasabb adóék ékelődik be. Az adóék és a képzetlenséget újratermelő iskolarendszer a növekedés másik feltételét, a munkaerő foglalkoztatását is elapasztja.

Minden együtt van ahhoz, hogy évről évre csökkenjen hazánk lehetséges gazdasági növekedése, márpedig növekedésből származó jövedelemtöbblet hiányában csak a szabad rablás marad. Az nem kérdés, hogy az elrabolt javakból kinek a javát szolgálja a kormány. Nyilván a magáét, meg az őt szolgáló gazdagokét. Ami egyedül kiszámítható: az a szabad rablás. Ami viszont kiszámíthatatlan, hogy kinek a vagyonát prédálják el, kinek a vagyonát minősítik idegenszívűek harácsolt vagyonának. A szabad rablásban kicsúcsosodó morális és a mentális züllés az ország legfontosabb tőkéjét: a bizalmat prédálja el. Ez nem diktatúra, ez az államot kisajátító rablóbandák anarchiája: „potyautasok” és járadékvadászok” között a hatalmi csoportok viszik haza, amit csak találnak. És azután? Azután az özönvíz… Oszt jó napot.

Egyetemista tiltakozás a „röghöz kötő” rendelkezés ellen 2012. február 15-én