Az összetételében is meglepő sajtótájékoztatón Orbán Viktor nem részletezte ugyan a bankháborúját felfüggesztő (talán lezáró) megállapodás tartalmát, de legfontosabb pontját, a bankadó csökkentésére tett ígéretét megosztotta a nagyközönséggel. A hangsúly a magyar Erstében történő tulajdonszerzésre, illetve a bank ennek fejében ígért hitelbővítésére helyeződött. Nem vitás, hogy a korábban sokat szidott (az elátkozott frankhitelezésben úttörő) osztrák „bankcsaládhoz” tartozó Erstével kötött „stratégiai szerződés” is fontos gesztusként értékelhető, még ha maga a konkrét ügylet nem is jelentős.
A 15 százalékos tulajdonrésszel a magyar kormány még ellenőrző pakettet sem szerez a bankban, és az Erste vállalása, a három év alatt 550 millió eurós (mintegy 170 milliárd forintnyi) hitelezési program sem nagy dobás. (Az Erste-ügylet igazi érdekessége az EBRD-csizma váratlan asztalra kerülése, ti., hogy a magyar kormány bankvásárlásába miért társul be az inkább a privatizációk előmozdítására hivatott nemzetközi szervezet – erről az intézményt belülről ismerő Soós Károly Attila már értekezett e lap hasábjain. L.: Két bankvásárlás Magyarországon, február 12.)
A február 9-i események jelentőségét nem a magyar államot semmire sem feljogosító részvényvásárlás jelenti, hanem az EBRD elnökével aláírt memorandum vállalásai, amelyek fordulatot hozhatnak a kormány bankpolitikájában, mi több, a Nyugattal vívott háborújában. Nem véletlen, hogy a leginkább a magyar választópolgároknak szóló sajtótájékoztatón erről kevés szó esett. A legfontosabb vállalást azért nem (már csak a jelen lévő partnerek miatt sem) hallgathatta el Orbán, ti. azt, hogy
2016-tól mintegy 60 milliárd forinttal, a következő években pedig tovább (távlatosan az uniós szintre) csökkenti a kormány a 2010-ben kivetett, évente 144 milliárd forintra rúgó banki különadót.
Nem először ígéri ezt a kormány: hasonló megállapodást kötött a bankszövetséggel 2011 végén, amikor éppen összeomlóban volt a forint a befektetői bizalom súlyos megingása miatt (amihez az utolsó cseppet a végtörlesztés adta meg). Ebben vállalta, hogy 2013-ban felére csökkenti a pénzügyi szervezeteket terhelő különadót, a következő évtől pedig már az EU-ban általánossá váló szabályok szerinti terheket kell fizetniük. Ám a kormány végül mégsem mondott le e jelentős bevételforrásáról, sőt hamarosan az évente 260 milliárd forintot hozó pénzügyi tranzakciós illetékkel is megfejelte azt.
Bár mostani ígéretét az ország iránti befektetői bizalmat befolyásoló európai intézménnyel kötött megállapodásban tette meg, mérget csak akkor vehetünk rá, ha majd törvényi szinten is megjelenik. Azon nem kell meglepődni, hogy Orbán Viktor a sajtótájékoztatón nem hozott szóba minden vállalást, s hogy épp arról a kettőről hallgatott, amelyek leginkább érintik a nagyközönséget. Arról, hogy nem hárít további árfolyamkockázatokat a bankokra, ami azt jelenti, hogy
a nem lakáscélú devizahitelek adósai nem számíthatnak segítségre.
És arról sem beszélt, hogy a normál törlesztésre képtelen adósok számára segítséget kínáló magáncsőd szabályozásában érdemi konzultációt folytat a bankszövetséggel, vagyis nem alkotnak olyan törvényt, amely aránytalanul terhelné meg a bankokat. A megállapodás többi vállalásáért pedig akár szégyenkezhetne is a magyar kormány, hiszen ezek pusztán az uniós csatlakozással már bő tíz éve vállaltak betartását ígérik. Bármennyire fontos ígéretnek látszik például, hogy a bankokban megszerzett többségi részesedéseit a kormány három éven belül magánkézbe adja, ha ezt nem tenné, beleütközne az állami támogatásokat korlátozó uniós versenyszabályokba.
Az igazi kérdés nem az újraprivatizálás ténye, hanem a mikéntje: mennyire lesz átlátható az értékesítés folyamata? Nem fognak-e egy előre kiszemelt „nemzeti” befektető érdekében trükközni, miként a Takarékbank esetében tették? Hiszen az autoriter kormányzás nehézfegyvere, a „nemzetstratégiai” szempont most is bevethető! A magyar kormány azt is megígérte, hogy „méltányos versenyt és egyenlő bánásmódot” biztosít a bankok számára, függetlenül tulajdonosuk nemzetiségétől. „Normális” uniós kormány ilyet bele sem írna egy nemzetközi megállapodásba, hiszen ez az EU egységes belső piacának alapelve, amelyre az uniós tagsággal már eddig is kötelezte magát a magyar kormány.
|
| falseM. Schmidt János / Népszabadság |
Más kérdés, hogy kellő ügyeskedéssel mindig talált olyan módszert, amely hátrányos feltételeket teremtett a nemkívánatos külföldi versenytársaknak, és nemcsak a bankszektorban, hanem a kiskereskedelemben és a távközlésben is. A sávos különadókat eleve úgy alakították ki, hogy a magyar piacról kiszorítani kívánt cégeket a helyzetbe hozni szándékozott nemzetiek sokszorosával terhelje. Az a – jogállami és piacgazdasági viszonyok között evidenciának számító – vállalása is szégyenére válik a magyar kormánynak, hogy a bankok nem teljesítő hitelportfólióját átlátható módon és piaci alapon építi le.
A furcsa ígéret tükrözte bizalmatlanságnak persze van alapja, és nem csupán a Postabank másfél évtizeddel ezelőtti államosításának rossz emléke miatt (amikor nem tudhattuk meg, hogy a ráköltött adóforintokból mennyi térült meg a bank rossz követeléseit kezelő Reorg Rt. tevékenysége nyomán). Az is bizalmatlanságra ad okot, hogy a bankok kereskedelmi ingatlanokra (pl. plázákra) nyújtott, ám a válságot követően problémássá vált hiteleit annak az MNB-nek a követeléskezelője (MARK Zrt.) fogja felvásárolni és értékesíteni, amely egyúttal az MKB-t is átvette a kormánytól feljavításra. Már az is „necces”, hogy ezt a kormányzati feladatot miért a jegybank látja el; emiatt az Európai Központi Bank is aggályát fejezte ki.
További gond, hogy ez a felállás komoly, az átláthatóságot tovább nehezítő érdekkonfliktust idéz elő. Azzal ugyanis, hogy az MNB „közös kalapjában”, a MARK Zrt.-ben összekeverednek majd a különféle bankoktól átvett eszközök, homályba vész, hogy a szintén az MNB-ben „ápolt” MKB-ból milyen értékű rossz követelés kerül ki, és az milyen áron értékesíthető. Emiatt
nem lehet majd kideríteni, hogy a piaci értékénél mennyivel drágábban vette meg a magyar kormány a bankot, vagyis mekkora szívességet tett a bajor tulajdonosnak.
Lehet azt mondani erre a felvetésre, hogy paranoiás rémkép csupán, ám az elmúlt év „bankpolitikájának” néhány mozzanatára nehéz racionális magyarázatot adni, még akkor is, ha a „nemzeti tulajdon” növelésének szándékát ilyennek tételeznénk. A gazdasági ésszerűség hiánya leginkább az évek óta súlyosan veszteséges, jelentős mennyiségű rossz hitellel és befektetéssel rendelkező MKB megvételénél mutatkozott meg. Erre a magyar kormány idő előtt jelentkezett be. A bank feltőkésítésére alkalmas bajor tartományi tulajdonosról ugyanis régóta tudható volt, hogy eladási kényszerben van, mert a válságban kapott uniós támogatás miatt 2016 végéig meg kell válnia a magyar érdekeltségétől.
Ha nem tudta (akarta) is kivárni a magyar kormány, hogy a vételár a piacon alakuljon ki, akkor is az lett volna a felelős döntés, ha csak a veszteséghordozó portfóliójától megtisztított „jó bankra” tesz ajánlatot. A bajor tulajdonos korábban már kezdeményezte is a „rossz bank” leválasztását, amivel ő vitte volna el a balhét a „zsákbamacskát” vásárló magyar állam helyett. Ám a folyamat hirtelen leállt, és a kormány a teljes bankra árajánlatot tett, ráadásul anélkül, hogy azt átvilágította volna.
Hamar kiderült, hogy az MKB sokkal rosszabb kondícióban van, mint amit a vevő gondolt, ezért kellett az MNB-nek a sebtében elfogadott bankszanálási törvény alapján közbelépnie, hogy teljes jegybanki arzenáljával megsegíthesse az MKB-t. Mindennek a fényében nehéz elfojtani a gyanút, hogy a német félnek megkönnyebbülést hozó, ám a magyar adófizetők pénzét nem kímélő drága vételnek szerepe lehetett a Merkel–Orbán-találkozó „megolajozásában”.
Az is szokatlan, hogy a magyar kormány az eladósorba került Budapest Bankra látatlanban, átvilágítás nélkül, és az amerikai tulajdonost a versenyeztetés árleszorító hatásától megkímélve tett vételi ígéretet, ráadásul a bank profittermelő képességéhez mérten magasnak látszó árplafon megjelölésével. A magyar adófizetők zsebére tett nagyvonalú gesztust magyarázhatja a nemzeti tulajdon növelésének mindenáron való hajszolása, de nem kizárt, hogy ez a General Electrickel kötött stratégai megállapodás része. (Az amerikai anyavállalat az ajánlattétel napját követően jelentette be, hogy ezer fővel bővíti tavaly létesített budapesti szolgáltató központját.)
Elfogadhatjuk persze a kormány magyarázatát is bankpolitikája váratlan „pálfordulására”. Hogy ti. mára sikerült megoldani a kitűzött feladatokat: a bankadó segítségével stabilizálni a gazdaságot, rendezni a devizahitelek problémáját és a hazai tulajdon arányát 50 százalék fölé emelni a bankszektorban. Meg hogy a hitelezés beindulása nélkül már nem lehet érdemi gazdasági növekedést elérni, ezért próbálják újraszabni a kormány és a bankrendszer viszonyát. Arra is számítanak, hogy az egyezség javítja hazánk befektetői megítélését, és így hamarabb sor kerülhet az ország régóta vágyott felminősítésére.
Bármi is a tényleges magyarázat, az állami bankpolitika megszelídülése gazdasági és politikai szempontból egyaránt fontos: a nyugati orientáció jeleként értékelhető. Csak ne követte volna alig egy hétre rá egy ezzel ellentétes törekvést tükröző, másik jelzés!
