Mielőtt az ötvenegy éves doktor a reggeli, a délelőtti és az iskolaorvosi műszak után megkezdené „normális” rendelését a saját, 2600 beteg ellátását igénylő praxisában, még beugrik a nyolcvanéves Viki nénihez, vérnyomást mér, receptet ír. Ha lejár a műszak, otthon még felkészül az óráira, amiket a pécsi és a budapesti orvostudományi egyetemen tart, kongresszusra ír előadást, vagy műszerek beszerzéséhez pályázatot. Két hónappal ezelőttig még aktívan dolgozott az Országos Mentőszolgálatnál is kivonuló mentőorvosként, ezt az év elején vissza kellett mondania.
– Lett egy kis gerincsérvem, már nem tudok úgy beugrani a mikrobuszba, mint régebben, de ma is nagyon hiányzik az a fajta munka. Szerelem volt, a kezdeti időktől csináltam
– mondja.
Idén a szakma az év háziorvosának választotta a hevesi Szabó Jánost, akinek egy átlagos hétköznapját követtük végig, és már ebbe a követésbe is alaposan belefáradtunk. Egy tűzgolyó energiájával, három ember munkáját egyszerre végezve, futva, telefonálva, kátyúkat kerülgetve, néha késésben, néha időben, de a „kis csillagomat” vagy a „tündérvirágomat” soha el nem felejtve. Azt mondja, nagyjából minden napja így telik, amit a körzetében tölt.
– Őskövület vagyok. Huszonhat évvel ezelőtt kezdtem itt dolgozni, ez az első és valószínűleg ez lesz az utolsó munkahelyem is. Átányban születtem, erre a környékre akartam visszatérni, fel sem merült bennem, hogy nem vidéken fogok dolgozni. Szerencsére a tatabányai születésű feleségem is így gondolkodott, így az egyetem elvégzése után mindketten Hevesen kezdhettük el a munkát. A szolgálati lakásunk, ahol az életünk indult, s a gyerekeink is felnőttek, ma már a rendelőnk és a praxisközösségünk székhelye.
A „régi szép időkben” a mostaninál jóval több idő jutott egy betegre, s más, emberközelibb volt a kapcsolat is közöttük – ez az első nagy különbség, ami eszébe jut
az „akkor és most”-ról. A betegközpontú gondolkodásmódot szép lassan felváltotta a finanszírozás-központú szemlélet: most az a lényeg, hogy gazdaságilag jól működjön a gyógyítás.
A hevesi körzetben 2600 beteg jut Szabó doktorra. Amikor ott jártunk, egy frissen ideköltözött férfi szeretett volna hozzá bejelentkezni, ám mivel nem tartozott a körzetéhez, kénytelen volt elküldeni.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Hiába van elvileg szabad orvosválasztás nálunk, megszakadnánk, ha a körzeten kívülieket is ellátnánk – magyarázta. Ennyi betegre legalább két asszisztens-nővért kell alkalmaznia, de a központi szabályozás csak egyet finanszíroz, a másik bérét maguknak kell kigazdálkodniuk. Ha minden papírmunkát neki kellene elvégezni, már világgá futott volna. Azzal, hogy összefogtak – rajta kívül egy másik háziorvos és egy gyerekorvos –, a terhek egy részét meg tudják osztani: közösen fizetnek például egy praxismenedzsert, aki helyettük intézi az adminisztráció jelentős részét.
Egy ilyen elszegényedett kistérségben a gyógyítómunka egy része inkább szociális jellegű, s nem kellene, hogy azt is orvos végezze. Annak idején Átány egy virágzó kis közösség volt, ahol a többségnek jutott kétkezi munka. A cigányoknak is. Ők a helyi téeszben nyáron megtermelték a cirokot, télen pedig abból kötöttek seprűt. Érdekes, hogy ezt a melléküzemágat épp Szabó doktor édesapja hívta életre. A rendszerváltással a szakképzetlenek kerültek először utcára, de a téeszek és utódszervezeteik felszámolásával az itt élők többsége elveszítette az állását: ezen a környéken ma is harminc-negyven százalékos a valós munkanélküliség, legfeljebb a közmunkaprogramok olykor kozmetikáznak az adatokon.
– Az egészség azoknak a legnagyobb érték, akiknek van munkájuk. „Elit” körzetekben dolgozó barátaim menedzser betegei lelkiismeretesen eljárnak a szűrésekre, odafigyelnek magukra, mert ha kiesnek a pörgésből, nagy lesz a veszteségük.
Egy munka nélkül tengődő hevesi vagy átányi legtöbbször el se megy orvoshoz, ha beteg lesz, inkább homokba dugja a fejét, nem vesz tudomást róla, hogy nincs rendben valami.
Emiatt sokszor szembesülünk előrehaladott betegséggel, hiszen a lehető legtovább odázzák a bajt – mondja a háziorvos. Ugyanilyen okokból nem járnak el szűrésekre sem. – Nem lesz nekem attól jobb, ha kiderül valami, úgysem tudom kiváltani a gyógyszert – hajtogatják ilyenkor.
Szabó doktor azt mondja, ennyi év után nagy pontossággal meg tudja mondani, ki az, akinek hiába írja fel a receptet, az úgyis a kukában landol. Nem tudnak érte menni a gyógyszertárba, még ha olcsóbb is a pirula. Baj van a szakrendelésekkel is. Ebben a körzetben olykor három-hat hónapot is várni kell egy-egy időpontra: ha valakinek aznap épp nincs pénze az Egerbe szóló buszjegyet megvenni, akkor újabb negyedév, fél év telik el a következő alkalomig. A szegénység az egészségi állapotra és a gyógyulásra is jelentős kihatással van: hiába javasolnak valakinek vitaminokban, fehérjében és ásványi anyagokban gazdag étrendet, ha csak a krumplit és a kenyeret tudja megvenni.
Szabó János volt az is, aki néhány éve megkongatta a vészharangot, s elmondta,
körzetében a betegségek egy része mögött az áll, hogy sokan gyakran emberi fogyasztásra alkalmatlan, romlott élelmiszereket is fogyasztanak.
Korábban az átányi cigányok közül sokan a falu határában lévő dögkútból megszerzett húst főzték meg és fogyasztották el. Ez a helyzet néhány éve annyiban változott, hogy a dögkutat felszámolták: így már éheznek is a gyerekek – figyelmeztetett a háziorvos. Szavai szerint hétfő reggelente nem lehet annyi ételt kiporciózni az óvodákban, iskolákban, hogy az ne tűnne el azonnal: ebből is látszik, hogy hétvégenként otthon sok helyen üres gyomorral fekszenek le a gyerekek. A hiányos táplálkozás miatt gyenge az immunrendszerük, közöttük az átlagosnál is gyakrabban fordul elő gyomorfertőzés. A babáknál sokszor nem tartják be a fokozatosságot – nem tudatlanságból, hanem mert drága a bébi étel, vagy nincs pénz zöldséget, csirkemellet venni a pépesített ételhez. Így hamarabb átállítják őket a vegyes táplálkozásra, ami nem egészséges. De létezik a másik véglet is, amikor túl sokáig csak anyatejjel etetnek egy csecsemőt, mert az olcsó, viszont egy idő után már nem tartalmaz elegendő tápanyagot.
Azt hinnénk, ilyen körülmények és feltételek mellett nehéz rezidenseket találni, akik egy vidéki faluban töltenék el a gyakorlatukat. S pláne nem akad közülük olyan, aki tartósan itt is maradna. Szabó doktor szerint azonban
ennél árnyaltabb a kép: a háziorvosi hivatás izgalmas, sokrétű, s aki ezt választja, az sokkal szélesebb spektrumban végzi a hivatását, mint ha egy adott szakterületet választ.
Nem a levegőbe beszél: évek óta tanít a pécsi és a budapesti orvosi egyetemen (utóbbi családorvosi tanszékének munkatársai javasolták egyébként őt az Év Orvosa kitüntetésre – a szerk.). – Lusta vagyok. A diákok segítenek abban, hogy megőrizzem a szellemi fittségemet, nagyon sokat tanulok tőlük az új módszerekről. Álszent dolog lenne azonban ma tőlük elvárni ugyanazt, ami számunkra annak idején természetes volt. Mi szívvel-lélekkel vállaltunk ingyenes munkát, mentőztünk, ügyeltünk, csak azért, hogy minél több dolgot megtanuljunk a szakmáról. A mai világot a pénz mozgatja, ez alól a leendő orvosok sem kivételek, ők is részei a „piacnak”. Az ő elhivatottságuk, lelkesedésük sem kisebb, csak más a szemléletük: ezt el kellene fogadni mindenkinek.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Szabó Jánosnak arra is lenne ötlete, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a mai orvoslást. Kivenné a rendszerből a párhuzamosságokat. Több mint baromság – mondja –, hogy megcsinálnak egy helyen egy vérvizsgálatot, és másnap egy másik helyen elvégzik ugyanazt, mert az egyik intézmény nem bízik a másik eredményeiben.
Ő egyfajta bónuszrendszerrel érdekeltté tenné a beteget az egészség megőrzésében: kapjon visszatérítést, vagy költhessen el egy pluszkeretet az, aki odafigyel magára.
A befizetett egészségügyi hozzájárulás egy részét biztosan rekreációra fordítaná. Kötelezővé tenné a szűrővizsgálatokat. Létszámban és tevékenységi körökben is megnövelné az alapellátás kompetenciáját, s mellé folyamatos képzést, továbbképzést biztosítana a benne dolgozóknak, egy erősebb kontroll mellett. Ugyanakkor könnyebben elérhetővé tenné a szakellátást, legalább időben, még ha távolságban nem is. Végrehajtana egy nagyon erős profiltisztítást, hogy váljon ketté a gyógyítás és a szociális ellátás: utóbbi alá sokkal sűrűbb hálót szőne.
– Egyre több a magányosan élő idős ember, akitől messze van a család, s az ápolása nem biztosított. Aki gondoskodik egy beteg hozzátartozójáról, az igenis kapjon tisztességes pénzt ezért, aki egyedül marad, azt viszont lássa el jól rendszer. Sokkal több dietetikus, gyógytornász, szociális munkás és képzett nővér kellene az alapellátásba. S még egy fontos dolog: aki az ellátásért felelős, az lásson minden adatot a betegről – sorolja.
Az elmagányosodás szerinte a rendelőben is tapintható.
Sok idős csak azért megy orvoshoz, hogy legalább ideig-óráig emberek között legyen. A vizitdíj igazolta is ezt: akinek nem volt muszáj, nem ment orvoshoz, így megnőtt az egy betegre fordítható idő.
Aztán a vizitdíj eltörlésével visszaállt minden a régi, rossz kerékvágásba. – Más lenne a helyzet, ha a civil szféra társaságot tudna biztosítani ezeknek az embereknek. Nyugaton vagy a skandináv országokban napközben nyitva vannak a templomok, be lehet menni, s előtte-utána el lehet beszélgetni másokkal. Nálunk csak mise idejére nyitják ki a templomokat, így ez a közösségi tér sem látja el jól a feladatát.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Szabó doktort már sokan kérték: legyen polgármester. Egyszer engedett az unszolásnak, s legalább a képviselői posztért elindult. Ennek tizenhat éve, s azóta egyszer sem fordult meg újra a fejében semmiféle politikusi szerep.
Egyszerű oka van. Imádja a munkáját.
