Nem baj, ha más meghal...

Ez persze nem tart sokáig, a rendszer előbb-utóbb konszolidálja magát. Mert ha átmentünk a „fázisváltáson”, rend lesz, és ha nem pusztulunk bele, gyors lesz a helyreállítás, ahogy a híres közgazdász, Jánossy Ferenc megállapította a magyar társadalom válság utáni öngyógyító képességeiről. Csepeli György szerint ezt az is segítheti, hogy a közeledő csőd, melyet a szakember az idegeiben érez, együttes élményként olyan trauma lesz, ami után a mai megosztottságot nem lehet majd tovább fenntartani.

– Sajnos a rendszerváltás katarzis nélkül ment végbe, és ez sokba került.

Nem lehet az omlettet megenni anélkül, hogy fel ne törnénk a tojást. A tojás most fel lesz törve. Ez persze szenvedéssel jár, de polgárháborút a professzor nem vizionál. A szenvedés most is jelen van, csak a mostani rendszer ezt felparcellázza, elszigeteli egymástól az egyes gyötrelmeket, nem engedi ezeket egyesülni és láthatóvá válni. Pedig egy tízmilliós országban, ahol négymillió vesztes van, ez már kezelhetetlen tömeg, maga a csőd. Ám a fogyóban lévő középrétegek lesüllyedéstől való félelme is bénító hatású, mélyíti a bizalmatlanságot és erősíti a társadalmi szolidaritás hiányát.

Ez utóbbi jelentkezik az egészségügy szétesésénél is. Ez is nagyon rosszul működik, de mivel vannak jó orvosok, hatékony eljárások és főleg kapcsolatok, ha nem is mindenki számára, de meg lehet találni a kiutakat. Mindenki abban reménykedik, hogy ha a másiknak ez nem sikerül is, de neki igen. És mivel nincs társadalmi szolidaritás, nem érdekes, ha a másik meghal, fő, hogy ő életben maradjon.

Ugyanez látható fizikai élettereink lezüllésénél.

Míg sok vidéki város egész jól néz ki, a környékbeli falvakban a legmélyebb nyomor uralkodik. Budapest egyes részei lepusztulnak, máshol európai a környezet. Sehol nem totális a terek lezüllése, s ez meggátolja az össznépi felháborodást.

Szerencsére a hatalomnak nincs ereje hozzá, hogy életünk kényelmének nyilvános tereit, ahol az emberek összejönnek, tönkretegye. Ha lenne, megtenné.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Csepeli György úgy véli, a „tojásfeltörés” spontán folyamat lesz, amit politikai eszközökkel nem lehet már megakadályozni. Nagykoalíciós ajánlatra persze nem lehet számítani, túl nagy a szakadék a két oldal között, és nem látni a hídépítőket. A jelenlegi, normális embert is megbetegítő egyeduralom azonban a saját tábort is bomlasztja, bár a repedések ellenére a hit egyelőre még erősebb. Viszont ugyanez hipnotizálja a másik oldalt, elhiteti velük, hogy miután nincs „Orbánjuk”, semmi esélyük, pedig ez nem igaz.

Újra és újra neki kell futni, ahogy előbb-utóbb a spermiumok közül is valamelyik célba ér.

Ha meglesz a hit, hogy a rendszer legyűrhető, az elégedetlenség szigetei között kialakul a kommunikáció, és ekkor ez a társadalmi erő összefüggő hálózattá állhat össze egységes programmal, vezetővel. A hatalom már most sem képes gumicsontokkal tartósan elterelni a figyelmet a lényegről, ahogy az idegenellenességgel sem sikerült. Közel a vég, de ez sokba fog kerülni.