galéria megtekintése

Milliomos volt, most Szolnokon koldul a semmi ágán

36 komment


Doros Judit

Önnek csak száz forint, nekem a megélhetés – ezzel a táblával áll ki majd minden nap Szolnokon, a Mészáros Lőrinc utca sarkára egy középkorú férfi.

Reketyei József Sándor korábban piacozott, vásározni járt, vett és eladott mindent, amiből hasznot remélt. Mára azonban a csőd szélére került, és koldulni kezdett.

– Apám szellemi fogyatékosként kezelt, pedig csak vérszegény voltam,

emiatt talán mindent lassabban csináltam, mint mások – mondja a férfi, akit abonyi házában találunk meg. – Esőre állt, nem bicikliztem be Szolnokig – magyarázza, ­miért maradt otthon, könyvekkel, festményekkel telezsúfolt kis házában, ahol élettársával, Ágnessel él. Az asszony eredetileg magyar–könyvtár szakos tanár, de pedagógusként nem találta a helyét.

 

– Rájöttem, hogy nem érzem jól magam az emberek között, nem szeretek mások elé kiállni és beszélni. Korábban azt gondoltam, hogy autista vagyok, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak ilyen visszahúzódó az alkatom. Leginkább olvasni szeretek, akkor egy másik világba képzelem magam – mondja.

Fotó: Csabai István / Népszabadság

Az ő 22 ezer 500 forintos álláskeresési támogatása a pár egyetlen biztos bevétele, a férfi már évek óta nem kap segélyt. Ahhoz valamennyi munkaviszonyt kellene igazolni, ő viszont egész életében alkalmi megbízásokból élt. Kecskeméten született, huszonhét éves koráig a szülői házban, édesapjával lakott, édesanyja korán meghalt. Apjával nem volt felhőtlen a viszonya, a házát is a lányára hagyta.

– A nővérem eladta a fejem fölül a házat, s mivel senkim és semmim nem volt, az utcára kerültem.

Egy évig egy régi Skodában laktam egy belvárosi parkolóban.

Télen öt-hat pokrócba csavartam magam, hogy meg ne fagyjak, közkutakon mosakodtam. Később lépcsőházakban aludtam. Nyaranta könnyebb volt az élet, mert akkor elmentem napszámba kapálni, gyümölcsöt szedni. Ami kis pénzem volt, azt bontott autóalkatrészekre, könyvekre, bélyegekre költöttem, és vásárokba jártam eladogatni azokat. Kezdtem jobban élni. Béreltem három garázst: az egyikben laktam, a másik kettőben a cuccokat tároltam. Ma már elmondhatom, volt olyan szakasza az életemnek, amikor tényleg milliomosnak érezhettem magam, mert volt egyszerre sok pénzem is. De a bevételt elszórakoztam, diszkóba jártam, sokat költöttem ruhákra: nem tudtam megállni, hogy ne vegyek meg magamnak egy-egy jobb inget vagy nadrágot – mereng.

József azt mondja: sosem tudott jól bánni a pénzzel, nem tanították meg rá.  – Rendszeresen jártam egy kocsmába Kecskeméten. A takarítónő kérdezte meg, miért élek ilyen züllött életet, miért nem járok inkább gyülekezetbe. Hát elmentem. Aztán a vezetőnk elköltözött Ceglédre, oda jártam át utána. Ott ismertem meg Ágnest. Elmondtam neki, hogy garázsban élek és csöves vagyok, de tanárnő létére nem rettent meg tőlem.

– Amikor álmaim férfijáról ábrándoztam, úgy képzeltem, hogy egy jellemes, jóképű és gazdag ember kerül majd utamba. De sose jött senki.

A férfiakkal nem volt szerencsém. József két feltételt teljesített az ál­maimból: jellemes és jóképű. Pénzünk meg mindig lesz annyi, hogy ne haljunk éhen.

Nyaralni még sosem voltak. Ha van egy kis pluszbevételük, az a „luxusuk”, hogy sült csirkét, vagy pörköltet főznek. Máskor bundás kenyér és krumplis tészta a menü, telente esetleg babfőzelékkel és lencsével váltogatva.

A lét és a nemlét peremén egyensúlyozva két fontos dologra mégis összekuporgatták a pénzt: egy digitális fényképezőgépre és egy internetkapcsolattal rendelkező számítógépre. József ugyanis, ha épp nem Szolnokon koldul a napi betevőért, most is használt cikkeket, könyveket, régiségeket árul. Egy barátjával járnak vásárokba is, de az utóbbi időben ritkultak ezek az alkalmak. Így inkább a világhálón próbálja adni-venni az évek alatt összegyűjtött portékát.

– Mondanám apámnak, hogy lám, mégse vagyok gyogyós, ahogy ő nevezett annak idején.

Nincs érettségim, tán még nyolc általánosom se, de ha egy könyv vagy bélyeg a kezembe kerül, arról meg tudom mondani, mennyit ér.

Ha mégsem, akkor megnézem az interneten. Négyezer könyvem van, köztük százéves német imádságos kötetek, de találtam már első kiadású Verne-regényt is – mondja.

Ágnes és József most arról ábrándozik, hogy Abonyból Szolnokra költöznek. – Nagyobb város, több ember, több lehetőség – vélik. Kis házukat árulják, de sok reményük nincs: ha el is adják, az árából még ki kellene fizetniük az elmaradt villanyszámlát, fűtésdíjat, ami közel félmillió forintra rúg. A piacozásból és a koldulásból származó jövedelem csak a kajára elég. Az áramot még nem kapcsolták ki, Ágnes védett fogyasztónak számít, és szeptembertől előre fizetnek majd az elfogyasztott mennyiségért.

Tudják, hogy bármikor felborulhat az életük, s akkor mindketten fedél nélkül maradhatnak.  József már átélte, milyen érzés évekig autóban, garázsban, lépcsőházban lakni, de Ágnes láthatóan nincs felkészülve egy ilyen fordulatra. Neki maradnak a könyvek, s az álomvilág, amiben boldognak érezheti magát.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető