Áll pár száz tiltakozó magyar ember a székesfehérvári Bartók Béla téren, ahol a polgármester szerint azért lehet mégis felállítani az antiszemita, náci, nemzetáruló nyilas Hóman szobrát, mert az a tér nem lett volna nélküle. A makettről készült fotográfia és az ismert hely alapján a méret- és léptékvesztett szobor újabb lépés a fenti szerződéses rendszer felbontására tett kísérletek sorában. A Sorsok Háza, a Szabadság térre éjjel, titokban odalopott emlékmű, a Veritas Intézet, a Nemzeti Levéltár helyett ott elhelyezendő zsidó kárpótlási dokumentumok, a magyar miniszterelnökök – köztük tehát akár Gömbös – sírjának ápolásáról gondoskodó kormányzati döntés csendes bejelentése: mind a korszakváltás szándékára mutatnak, még akkor is, ha azok egy részét kényszerűen visszavont lázálmokként is láthatjuk. De
a kibontakozóban lévő neonacionalista világkép félreérthetetlen, még akkor is, ha az is tény, hogy adott esetekben – ha nem is egyszerűen – már a kormánytagok sem hajtják végre a miniszterelnök akaratát, azaz a megalázott, de még mindig létező jogállam intézményes normáit olykor még azok is használni próbálják, akik amúgy részt vesznek a jog nyilvános megalázásában,
amit – felteszem – nekik maguknak is nehéz be- és felismerniük.
Mifelénk az történt, hogy az emancipáció és asszimiláció máig érvényes társadalmi szerződéssé vált hagyománya 1945 után, egy diktatórikus rendszerben vált elfogadottá, s ez az ellentmondás valóban zavarba ejtő, de attól még tény, hogy az államszocializmus modernitásának egyik kétségbevonhatatlan eredménye lett. De alapvető tény, hogy mindmáig a zsidók maguk dönthettek arról, kívánnak-e zsidók lenni, és ha igen, miként.
Az önazonosság felépítésének, megélésének, tapasztalatának szabadságát korlátozta az a tény, hogy ezen magyar állampolgárok éppúgy nem rendelkeztek polgári jogaikkal, mint ahogy senki más sem. Az önazonosság társadalmi jelentése nem volt, s az ma sem magától értetődő, születés adta diktátum: és mindez beláthatatlanul modernebb és szabadabb volt, mint ami a Horthy-rendszerben a zsidókkal történt, amitől leszármazottaik végre és úgy tűnt, végleg megszabadultunk. Ez az évtizedek alatt összeálló mintázat maradt az uralkodó norma 1989 után is.
A holokauszt után zsidónak születettek döntő többsége magától értetődően magyar lett, s persze mindez az 1950-ben igazi erőszakkal megteremtett egységes Magyar Izraeliták Országos Képviselete (a „zsidó hitközség") marginalizálódását is jelentette. Hosszú beszélgetéseket folytathatunk ennek a szerződéses identitáspolitikai hagyománynak a szűkösségéről, álságosságáról, látszatairól, a látszatok valósággá válásáról, de tény, hogy mindez megtörtént, s még ma is létezik, még akkor is, ha a kormányfő által javasolt lépések sora azt kikezdené.
Csakhogy az asszimilációs kulturális normarendszerek, a mindennapi életet mélyen átjárt, évtizedeken át meghatározó rend gyorsan, politikai akarat nyomán megtörténő azonnali felbomlását csak az képzelheti igen egyszerűnek, aki vagy nem, vagy félreérti, félreismeri annak nehézkedését, azaz valódi súlyát.
Az etnicista, neonacionalista politika, a pillanatok uralására szolgáló PR-kormányzás sikeres és vonzó lehet, és kétségkívül alkalmas a választások megnyerésére, de igen kevés a nemzeti kultúrát jelentő együttélés, tehát a hosszú időtartamok alakította érték- és szokásrendek elsöprésére.
Elhiszem, hogy az etnicizmus szemléletének kényelmesebb lenne, ha a plurális kulturális azonosságok helyett mindenki egyetlenképp és teljes mértékben azonos lenne önmagával, azaz létrejönne az enklávék Európája, de ez nem politikai realitás, hanem olyan infantilis sikerregények tárgya, mint amilyen Michel Houellebecqtől a Behódolás. Mindannyiunknak, nemcsak zsidóknak kijár, hogy többféle szerepünkben más módon, de egyként otthon legyünk, és az adott kontextus függvényében azoknak megfelelően beszéljünk, cselekedjünk. Aki ezt nem ismeri fel és nem ismeri el, az a szabadságában, sajátosságai megteremtése jogában korlátozza mindazokat, akik számtalan módon élve, mind egyként tudják, hogy mit jelent magyarnak lenniük.
És tény, hogy számosan vagyunk ebben az országban, akiknek eszünk ágában sincs behódolni. Mindazok, akik megélték azt a fájdalmasan ellentmondásos világot, amelyben az emancipáció – a XIX. század nagyszerű nemzedéke, Eötvös, Jókai, Deák és társaik szándékával ellentétben – az asszimiláció révén valósulhatott meg, mindazok, akik tudjuk, hogy a magyarságunk evidenciája milyen kényes portéka, egyetlen pillanatra sem fogunk kivonulni a Bartók térről, mondván, a zsidóknak az a dolguk, hogy csak zsidók legyenek, úgy ahogyan azt Köves Slomó és a Chabad elképzeli.
Az ortodox és neológ magyar zsidók, amint a nem zsidó zsidók, az alkalmanként kicsit zsidók, a kulturálisan azok, az eltűnt családjuk hiányától sújtottak, mind a maguk módján, de egyként magyarok.
Semmiféle kormány semmiféle felhatalmazást nem kapott arra, hogy ezt a hagyományt irgalmatlan intézkedésekkel megszüntesse, minek eredményeként a zsidók zsidókként valóban bántalom nélkül, fizikai biztonságban élhessenek. Csak épp megalázva, sértve és tönkretéve. A kiváló Tamás Gáspár Miklós ezért javasolta némiképp Swift modorában, hogy csak állítsa fel a kormány ezt a szobrot. Mert bizony megsértették. Büszke embernek ismerem – nincs kedve ahhoz, amit például én írok és teszek. Mert én valóban Magyarázom a bizonyítványom (Karinthy Frigyes). Ő amúgy evangélikus volt, tehát az enklávénak behódoltak szerint zsidó.
Mindazok, akik a Sorsok Házától a Hóman-szoborig tartó utat megtették, részben értelmiségiek, egyetemi tanárok és más hasonló foglalkozást űző kiváltságosok lennének. Ha tudják, ha nem: komoly fájdalmat okoznak mindazoknak, akik ellenükben is, továbbra is fenntartjuk a benső meggyőződésünk látszatát, hogy
úgy vagyunk magyarok, zsidók a saját hazánkban, ahogy kedvünk tartja, mert itthon vagyunk.
Hóman Bálint szobrát azért nem tűrjük el, mert az félreérthetetlenné teszi, hogy csak a vagy-vagy létezik. Vagy a magyar kultúra iránt egy amerikai gyorsétterem szintjén érdeklődő Chabad által képviselt zsidóság, tehát amikor a magától értetődő gyakorlaton kívül semmi dolgunk sincs a saját identitásunkkal; vagy végképp és félreérthetetlenül eltűnni a saját múltunkból, kitörölni minden nyomot, egy tébolyult tanúvédelmi program keretében elköltözni otthonunkból, lemondani az életünkről, és így végül zombimagyarnak lenni: de azt is csak óvatosan, mert a Veritas Intézetben ott lesznek ám a felmenőink papírjai, és elég egy rossz mondat, s az álarc lehull.
Erről van szó, de erről szó nem lehet. Minden empátiám Tamás Gáspár Miklósé, de nem adom fel: mert bizony úgy tapasztaltam az elmúlt években, hogy a korszakváltás szándékától függetlenül a másik Magyarország igazán létezik. A zsidóemancipációért folytatott küzdelem a szerződéses rendszerek felbontásának megakadályozását jelenti, s ez bizony a gyakorlatban naponta megtörténik. És mindez rengeteg fájdalommal jár, mert az otthonosság látszatának fenntartása nélkül a mindennapi élet folytathatatlan. És azt mind tudjuk, hogy
ha a zsidók nem lehetnek magyarok, azaz az enklávéban vagy megint az emigrációban van a helyünk, akkor az hazánknak, Magyarországnak végzetes ártalmára van.
Székesfehérváron a Himnuszt énekelték mindazok, akik nem tűrik, hogy mások döntsenek arról, hogy miként magyarok, zsidók, hívők, hitetlenek. Olyan emberek voltak ott, akiket a másik ember maga, s nem annak a nürnbergi törvények magyar változatai szerinti származása érdekel.
