Szüdi János jogász, közoktatási szakértő lapunk hasábjain már korábban is felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány az egyházi intézményrendszeren belül kívánja az oktatást fejleszteni, a minőséget javítani. Mások ugyanis – az alternatív iskolák például – nem jutnak ilyen fejlesztési forrásokhoz. A kormány még az állami iskolák kezelőjét, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központot (Klik) is alulfinanszírozza, lényegében sorvasztja.
A Klik 2015-ös költségvetését úgy tervezték meg, hogy még a pedagógusbérekre sem igen jut az év végére, nemhogy az oktatás minőségének fejlesztésére. (Tavaly is hasonló volt a helyzet: a Klik alulfinanszírozottsága miatt a költségvetési törvényt többször is módosítani kellett.) Ebben az évben a kormány átcsoportosít bizonyos feladatokat a Kliktől az Oktatási Hivatalhoz úgy, hogy pluszforrást nem biztosít hozzá. Mint ahogy a szintén az állam alá tartozó szakképzéshez sem. Ezzel a területtel sem bánik különbül a kormány, mint a többivel, amit államosított.
A szakképzés intézményrendszerét a nyáron elvileg átveszi egy ma még nem létező, a Nemzetgazdasági Minisztérium alá tartozó intézményfenntartó. Szüdi rámutat: erre sincs a költségvetésben fedezet. Ezért is szembetűnő az egyházi iskolákról való bőséges állami gondoskodás. Az állam bármikor odaadhatja bármelyik iskoláját egy egyháznak, amely az uniós forrásokkal és a költségvetési pénzekkel ellátva fel lesz készülve újabb és újabb intézmények átvételére. A jogász szerint az is az állami iskolarendszer leépítésének része, hogy 16 éves korra szállították le a tankötelezettség korhatárát.
Akkor tehát hol lesz a legnagyobb biztonságban a gyerek? A válasz adja magát: az egyházi iskolában. Az egyházak ugyanis sok esetben az óvodától az érettségiig viszik a gyerekeket, ezért ezekben az intézményekben kevésbé vannak kitéve annak, hogy 16 éves koruk után az utcára rakják őket, épp ellenkezőleg: gondosan fölépített, egymásra épülő programmal egyenes az útjuk a felsőoktatásba. Mi áll ezzel szemben az állami intézményeknél? A kormány szétdarabolta a közoktatás rendszerét.
Az óvodák az önkormányzatoknál vannak. Az általános iskolákat és a gimnáziumokat beolvasztották a Klikbe, jogi önállóságuk, költségvetési gazdálkodásuk megszűnt. A szakképző intézmények? Hamarosan az NGM alá rendelve.
Vagyis az a szülő, aki mindenképpen érettségihez szeretné juttatni a gyerekét, akkor kockáztatja a legkevesebbet, ha egyházi intézménybe küldi. Így, e nyilvánvalóan nem a hátrányos helyzetű rétegeknek fenntartott úton képződik az új elit. A többiek boldoguljanak, ahogy tudnak.
Sáska Géza oktatáskutató egészen a XVIII. századig vezeti vissza az állam és az egyház közti konfliktusokat az oktatás területén: Mária Terézia ugyanis ebben az évszázadban vezette be az állami oktatást.
A konfliktus hatalmi kérdéseket érintett: ki vesz részt a felnövekvő generációk nevelésében és az elit kiválasztásában? Az állami vagy a vallási alapú értékrend legyen a meghatározó az állami iskolákban? A mostani helyzet előzményei azonban nem a régmúltban gyökereznek. Az oktatási rendszert ugyanis az egyházak kárpótlásáról (lényegében az ingatlanjaik visszaadásáról) rendelkező 1991-es törvény és az 1997-es vatikáni szerződés alakította a rendszerváltást követően a legmarkánsabban.
1990-ben megszűnt az állam monopolszerepe a közoktatásban: megnyílt a lehetőség arra, hogy egyházak, alapítványok is kivegyék belőle a részüket. Az egyházak számíthattak rá, hogy a visszakapott épületek között bőven lesz iskola is, hiszen az államosítás előtt, vagyis a két háború között, jelentős iskolafenntartó szerepük volt. Sáska emlékeztet rá, hogy a rendszerváltás utáni első parlamentben a jobboldal a hittant az állami oktatás részévé, a pedagógiai program elemévé, a hitoktatót pedig a tantestület tagjává akarta tenni.
– A rendszerváltás után a marxista, kommunista ideológia megszűnésével vákuum jött létre, amit az akkori kormánykoalíció néhány jelese a katolikus egyház ideológiájának intézményesítésével töltött volna ki. Erre irányult a kötelező hitoktatás bevezetésének terve – magyarázza, hozzátéve, hogy ez óriási vitákat generált, nemcsak a pártok között, hanem a közvéleményben is. A pedagógiai szakmai vitákban az „értékközpontú” nevelés voltaképp a katolikus szemlélet dominanciáját jelentette és jelenti ma is.
A vita lezárásában Sáska szerint meghatározó volt az Alkotmánybíróság 1993-as döntése, amelyben a testület kiállt az egyházi ingatlantörvény alkotmányossága mellett, de az állami oktatás világnézeti pártatlansága, ebben az értelemben: semlegessége mellett is. Megerősítették az állam és az egyház elválasztását. A Sólyom László vezette testület azt is leszögezte, hogy „ahol az állam az állami iskola épületét egyházi tulajdonba adja, azok számára, akik nem kívánnak egyházi iskolába járni, ténylegesen és úgy kell lehetővé tennie állami iskola látogatását, hogy ez ne jelentsen nekik aránytalan terhet”.
Ez a kacifántos mondat talán ma már hihetetlennek tűnik. Azt jelenti ugyanis, hogy csak olyan településen lehetett az egyháznak iskolát átadni, ahol több intézmény is működött, éppen azért, hogy a szülőknek mindenütt biztosítsák a világnézetileg pártatlan oktatás lehetőségét. A szabadon választható hittan nem vált az önkormányzati iskolák tanterveinek elemévé, és a hitoktató sem lett a tantestület része. – Ezt a kompromisszumot borította föl a második Orbán-kormány a kötelező erkölcstan/hittan bevezetésével.
A rendszerváltás után az egyházi oktatás nagyrészt nemcsak világnézetileg, hanem a képzés szerkezetében is eltért a közösségi iskolarendszertől. Sáska úgy fogalmaz, hogy az egyházi iskolák mára a mérvadó egyetemek felkészítő intézményeivé, az új társadalmi elit jelentős rekrutációs iskoláivá váltak. Még mutatóban is alig tartottak fenn szakképző intézményt. – Ha nem tévedek, ennek a jövő vezetőinek világnézetére nem lebecsülendő politikai hatása lesz. Sáska szerint az egyházi iskolák térnyerését a korábbi berendezkedés, noha akaratlanul, de mégis támogatta. A gyerekszám csökkenésével a szülők számára az ingyenes közszolgáltatás kínálata bővült, aminek egyik ki nem mondott motívuma a pedagógus-álláshelyek megőrzése volt. Ebben az autonóm tantestületek érdeke és az oktatási kormányzat célja egybe is esett. Csakhogy a központi politika sohasem biztosított ehhez elegendő költségvetési forrást.
Így a szolgáltatások finanszírozását teherbíró képességük határáig a települési önkormányzatok viselték. Előbb a szegényebb önkormányzatok, majd fokozatosan a többiek sem bírtak lépést tartani ezzel a folyamattal. Iskolájuk, amely kezdetben az önazonosságukhoz kellett – szinte minden település akart magának egy iskolát a rendszerváltás idején – egyre inkább teherré vált, amelyet a társulásokban szerzett keserű tapasztalatok birtokában szívesebben adtak át tehetősebb önkormányzati és egyházi fenntartónak.
Az oktatási kormányzat ezt a folyamatot mérsékelt sikerrel próbálta fékezni. Egyszer még az önkormányzati iskolák államosításának gondolata is felmerült. Szüdi János is az 1991-es kárpótlási törvényben véli felfedezni a jelenlegi helyzet okát. E jogszabály alapján az egyházak visszakérték az ingatlanjaikat, amit nem természetben, azt pénzben. Ehhez nagyon sok pénz kellett, és a folyamat így 2011-ig elhúzódott. A ’91-es törvény 1997-ben kiegészült egy fontos elemmel: a jogszabály-módosítást a szektorsemleges oktatás biztosításának elve vezérelte.
A törvénybe a következő szöveget emelték be: „az iskola céljára használt ingatlan akkor adható át az egyháznak, ha a helyi önkormányzat a közoktatási törvényben meghatározottak szerint továbbra is eleget tud tenni az iskolai nevelés és oktatás biztosítására vonatkozó kötelezettségének”. A finanszírozási rendet pedig az 1997-es vatikáni szerződés határozta meg. Bár a jogszabályok azelőtt is kötelezték az államot, hogy az önkormányzatiakkal egyenlő arányban járuljon hozzá az egyházi iskolák finanszírozásához, de az igazi „dőzsölés” ideje 1997 után jött el a „kiegészítő támogatás” formájában.
– Minden egyházi fenntartású intézményben kiegészítő támogatást kellett fizetnie az államnak a gyerekek után járó normatíva felett. Ennek mértékéről folyamatos vita folyt. A rendszer kissé bonyolult, de leegyszerűsítve úgy írható le, hogy össze kellett adni valamennyi önkormányzatnak az összes közoktatásra fordított kiadását, és ezt kellett visszaosztani a tanulók számával.
Ezt az átlagot kapták meg az egyházak kiegészítő támogatás formájában. Csakhogy azt már nem határozták meg, hogy mi számít az önkormányzatoknál közoktatásra fordított kiadásnak.
Az iskolai étkezés támogatása? Az iskolai egészségügy? Az osztálykirándulások finanszírozása? Erről szólt a vita. – Gyakorta az a pénz is beleszámított – mondja Szüdi János –, amit az önkormányzat a településén működő intézmény villanyszámlájának kifizetésére fordított. Az is, amit az önkormányzat a speciális oktatást igénylő tanulókra fordított. Ez pedig igen torz arányokat hozott létre, hiszen az egyházaknál nagyon alacsony volt például a hátrányos helyzetű tanulók aránya. Így fordulhatott elő, hogy az egyházi iskolák jobban el voltak eresztve, mint az önkormányzatiak (különösen a szegény önkormányzatiak).
Mindennek következtében a kétezres évekre az egyházak térnyerése egyre erőteljesebbé vált. Az akkori kormány megpróbálta korlátozni az egyre inkább bizniszalapúnak tűnő iskolaátadás-átvétel folyamatát. Magyar Bálint minisztersége idején, 2004-ben született az a jogszabály, amely valamelyest megnehezítette az önkormányzatoknak, hogy csak úgy megszabaduljanak iskolafenntartói feladataiktól. Annak az önkormányzatnak, amely átadta az iskoláját, még öt évig kiegészítő támogatást kellett fizetnie.
Ennek a törvénynek az eltörlése volt 2010-ben a második Orbán-kormány egyik első intézkedése. Az egyházi fenntartású intézmények szinte elképesztő mértékű bővülését ez okozza. A Semjén Zsolt és Szászfalvi László KDNP-s képviselők által benyújtott módosító indítvány megjelenése után Horn Dániel oktatásközgazdász arra figyelmeztetett a Magyar Narancsban, hogy ez a folyamat tovább erősítheti a Magyarországon már amúgy is nagyon durva iskolai szelekciót:
|
... és kereszt nélkül
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
„Az egyházi iskolák ugyanis válogathatnak a felvételinél, sőt a hátrányos helyzetűeket sem kell felvenniük – szemben az önkormányzati körzetes iskolákkal. Vagyis, ha egy önkormányzat átad egy iskolát az egyháznak, akkor nagyobb valószínűséggel járnak majd magasabb státuszú diákok oda, mint az átadás előtt. Ha egy önkormányzat eddig nem szerette volna, hogy az egyház elszipkázza a magasabb státuszúakat (de hitt abban, hogy fontos az egyház jelenléte a városban, vagy volt igény az egyházi oktatásra), akkor olyan közoktatási megállapodást kötött, amelyben megszabta, hogy az egyházi iskola sem válogathat. A módosítás után erre nem lesz lehetőség.
Az átadott iskola, ha akar, szelektálni fog. Persze ennek a logikának a fordított változatára is akad példa. Ha az önkormányzat nem képes arra, hogy méltányos (azaz nem szegregáló) iskolarendszert működtessen, az egyházi átadás lehet a megoldás. Az adott egyház elvállalhatja olyan diákok oktatását is, akikkel mások nem akarnak együtt tanulni. Az önkormányzat pedig kibújik a törvényi kötelezettsége alól. Az önkormányzati iskolák egyházi átadása mindkét esetben növeli a települési iskolák közötti szelekciót” – olvasható a cikkben, amiről ma már megállapíthatjuk, hogy jóslatai valósággá váltak.
Nahalka István is úgy véli, hogy ma már nincs szektorsemlegesség az oktatásban, viszont azt is hangsúlyozza, hogy a közvélemény elfogadta az egyházi fenntartók ilyen mértékű térnyerését. – Mélyen gyökeredzik a magyar társadalomban az a nézet, hogy az egyházi oktatás színvonalas, tisztességes. Pedig a hozzáadott pedagógiai értékek szerint nem tekinthető kiemelkedőnek – mondja. Nahalka megnézte az országos kompetenciamérés 2012-es adatait (számításait a blogjában publikálta).
Aki megpróbálta
Magyar Bálint az SZDSZ színeiben tagja volt az első parlamentnek, így szemtanúja az egyházi kárpótlásokkal kapcsolatos törvények születésének. Két oktatási miniszteri ciklust is kitöltött olyan időszakban, amikor az egyházi oktatást érintő fontos jogszabályok születtek.
– Arra törekedtem, hogy a szülők szabadon választhassák meg gyermekük iskoláját. Ebben semmilyen korlátozást nem akartunk támasztani sem az egyházi, sem a világi oktatást érintően. Biztosítottuk a hittan oktatását a világi iskolákban is. Az egyházak küldték a hitoktatókat, és annyit, amennyire igény volt. A költségvetés fedezte a bérüket, nem volt ennek pénzügyi korlátja. Magyar Bálint felidézi a rendszerváltás utáni első parlament időszakát, amikor Andrásfalvy Bertalan miniszteri ideje alatt az MDF-kormány bevezette a fakultatív hittanoktatást.
Azért volt fakultatív, mert azt, hogy a kötelező oktatás részévé váljon, az SZDSZ és az akkor még magát liberálisnak valló Fidesz megfúrta. Magyar szerint a kilencvenes évek első felét az jellemezte, hogy az egyházak elkezdtek terjeszkedni, de nem túl tempósan, hiszen korlátozott kapacitásaik voltak, szűkében voltak pedagógusoknak és az oktatást segítő személyzetnek. Nagy változást 1997 hozott, amikor Horn Gyula szocialista miniszterelnök nem sokkal a választások előtt aláírta a vatikáni szerződést. Ez Magyar szerint azért történt, mert Horn remélte, hogy a hívőket és az egyházakat maga mellé állíthatja.
– Ez hiú ábránd volt – teszi hozzá. E megállapodásból következett az önkormányzati iskolákhoz képest kedvezőbb finanszírozás: – Az önkormányzati iskolák egy diákra jutó oktatási költségeit az állam csak változó mértékben finanszírozta. Valamikor ez 70-80 százalék volt, akkor könnyebben lehetett ezt az önkormányzatoknak saját bevételeikből kiegészíteni. De idővel ez az arány 50 százalékra esett, ami leginkább a szegényebb önkormányzatoknak okozott problémát. Ez olyan kényszerhelyzetet teremtett, amelyben a nehézségekkel küzdő önkormányzatok szabadulni akartak az iskoláiktól.
Ennek az átadási hullámnak akartunk gátat szabni a szigorítással. Észleltük, hogy az egyházi intézményekben tanuló gyerekek után többet fizet az állam, ezért ezt az aránytalanságot ki akartuk igazítani. Az akkori Pénzügyminisztérium egy ideig támogatta az elképzeléseinket, de végül a szocialisták kihátráltak és nem akarták az egyházi lobbit korlátozni. Magyar Bálint úgy látja, hogy mindaz, ami 2010 óta történik, valójában azt a célt szolgálja, hogy a kormány az elit utánpótlását az egyházak segítségével tartósan ellenőrizze.
– Másfelől – mutat rá –, a kormány kivonja az iskolákat a demokratikus kontroll alól. Az egyházak hierarchikus szervezetek, az állam nem szólhat bele, ki tanít ott és ki az igazgató. Csak az állami iskolákra tudnak hatni a választók azzal, hogy négy évenként, amikor szavaznak, az oktatáspolitika irányáról is döntenek.
Kiválasztotta a 8. és a 10. évfolyamon azokat a tanulókat, akik 2010-ben még a leggyengébb 20 százalékba eső szövegértési eredményt produkálták, és ezt követően a számításokat e csoportra vonatkozóan végezte el. A családi hátteret is figyelembe véve arra jutott: „az adatok nem támasztják alá, hogy az egyházi iskolák eredményesebben küzdenének az írástudatlanság ellen, sőt, az önkormányzati iskolák valamivel magasabb pedagógiai hozzáadott értéket produkálnak, mint az egyháziak”. Az oktatáskutató egy másik problémára is felhívja a figyelmet.
– Az egyházi iskolák többsége értelemszerűen elkötelezett saját egyházának ideológiája iránt. A korszerű pedagógiában azonban nem egy kész sémát, ideológiát plántálunk a gyerekbe, hanem sokféle világszeméletet mutatunk be neki, és segítünk neki, hogy maga konstruálja meg a saját világszemléletét. Ezt a konstrukciós folyamatot kell a gyerekben elősegíteni, ez a modern pedagógia feladata. Nem mondhatjuk, hogy ez a fajta pedagógiai szemlélet minden világi iskolában ott van, mint ahogy azt sem, hogy minden egyházi nélkülözi. Erről a problémáról azonban őszintén kellene beszélni, és nem szabad az egyházi oktatás elleni támadásként felfogni – mondja Nahalka István.
