Forgách András regénye elkészült, és ma Élő kötet nem marad címmel kerül a boltokba. A kiadó úgy érezte, fontos az utolsó pillanatig titokban tartani a mű megszületését, csak a múlt hét végén tudtam rövid beszélgetést folytatni a szerzővel.
– Kutatóként járva a levéltárba anyám teljes anyagát megkaphattam – meséli Forgách András. – Amennyire tudtam, siettem a megírással, semmiképpen sem szerettem volna, ha a dolog az előtt tudódik ki, hogy kész az én regényem.
A Kádár-rendszer alatt a publikálástól eltiltott, ma Kossuth-díjasként tisztelt nagy író, Petri György élettársával egy időben Forgáchnál lakott, és a dossziékból kiderült, hogy az állambiztonság emberei „Pápainé” segítségével lehallgató készülékeket helyeztek el a lakásban. Igaz, a beszervezett mama azt hitte, olyan berendezéseket szerelnek be, amivel a szemközti házban lakó gyanús alakokat figyelik meg.
Ebből az esetből is kiderül, mennyire összefonódtak a kémeket, kémelhárítókat és a „belső ellenség” elleni besúgókat alkalmazó III/1–3 osztályok feladatai. A könyvben az ügynök és kapcsolattartói találkozásainak regényes leírása, a szerző reflexiói-versei keverednek a jelentések közlésével és a titkosszolgálat tartótisztjeinek készült elméleti-gyakorlati útmutatók részleteivel. Kiderül belőlük, milyen primitív és aljas módszereket alkalmaztak még a kommunista meggyőződésükből szolgálatukba szegődött emberekkel szemben is.
Forgách kommentárjai rendkívül érzékletesek, néha különös attitűd keríti hatalmába: „Kezd egészen belejönni a kémkedésbe a mama” – írja, mintha szurkolna, ha már vállalt valamit, legalább kiderüljön, hogy okosabb, mint a munkáltatói. És levonja a konklúziót: „Ugyanakkor, perverz módon, előnye is van ennek a fordulatnak. Éles fényt vet az ember saját történetére. Az, hogy minden átértékelődik, át kell, hogy értékelődjön, arra kényszeríti, hogy megmérje mindennek a súlyát újból, hogy három lépés távolságból vegye szemügyre az amúgy túl közelről megélt, és ezért a tágabb összefüggéseket nem annyira érzékelő életét. Mondhatni, esély is. Végső vagy első, mindegy.”
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Mindenképpen el kellett mondanom a történetet – szögezi le az író. – Pontosan ismernünk kellene a többi, már felszínre került esetet is: Bódy Gáborét, Csalog Zsoltét, Pokorni Zoltán apjáét. A könyvből is kiderül, legjobban az fájt, ahogy anyám a „tippszemély-kutatást” végezte, hajlandó volt családtagokat is ajánlani ügynöki munkára, saját fiát is alkalmasnak vélte.
Forgách azért is fontosnak látja a jelentést tevők motivációit elemzeni, az ügynökké válás folyamatát ábrázolni, mert nincs kétsége afelől, hogy ma, ha másféle szervezésben is, de hasonlóan folyik a megfigyelés, az emberek hatalmi szempontból való szelektálása.
– Ha tudtam volna akkor, nyilván egészen másként írtam volna meg a Zehuzét – mondja, – de most, hogy megtudtam róla mindezt, bármennyire fájdalmasan érintett, az én gyémánt anyám iránti szeretetem semmit sem változott.
P.-né és fiai
Hétfőn délután 6-kor nyílik a Nagymező utcai Capa Központban Jelentés címmel Esterházy Marcell, Forgács Péter és Gerhes Gábor rendkívül izgalmas közös kiállítása.
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
Forgács Péter médiaművész – Forgách András testvére – két teremben szerepel. Az egyikben egy 33 éve folyamatosan készülő filmjét mutatja be. A másikban P.-né és fiai címmel a fivére által is megírt történetet dolgozza föl egy hatalmas montázsban, ahol családi fényképek, filmek és titkosszolgálati jelentések sorakoznak látszólag kusza módon, de nagyon is áttekinthető rendben a falakon. Az anya (és apa) története így válik két fiuk eltérő műfaji feldolgozásában teljes művészi egységgé.
