Arrogánsak, türelmetlenek, idegesítőek, beképzeltek. Mindig sietnek, futnak. Ritkán mosolyognak – Franciaországban és külföldön sokan így gondolkodnak a párizsiakról. Széles körben elterjedt klisé ez, és van is benne némi igazság. Franciaországi tudósítói éveimben gyakran hallottam, főleg a fővároson túl, vidéken járva, hogy „Monsieur, ön túl kedves egy párizsihoz képest. Hát persze, hiszen külföldi”.
Mégis van a párizsiakban életöröm és összetartás. A pénteki horroréjszaka után már másnap és tegnap is sokan kimentek az utcára, nem zárkóztak be a lakásokba. Kinyitottak az üzletek, az áruházak, s az emberek a fogyasztói társadalom jellemző cselekedetével, vásárlással reagáltak a történtekre. – Sokat sírtunk, de nem félünk. Elmentünk ma a gyerekekkel étterembe. Élni akarunk – nyilatkozta a France 2 közszolgálati tévében egy édesanya. Mert szerinte Párizs, a fények városa az örömről szól. Az élet igenléséről.
Valami azért megváltozott, más a 2015. novemberi Párizs. Amikor idén januárban a Charlie Hebdo szatirikus hetilapot és egy kóser szupermarketet érték a barbár terroristatámadások, hatalmas spontán utcai gyűléseket, felvonulásokat rendeztek az együttérzés jegyében. Mindenki a köztársaság értékeinek védelmére buzdított. A Place de la République-ről 1,5-2 millió ember indult el, hogy kifejezze szolidaritását az áldozatokkal, és azt üzenje a terroristáknak, hogy nem törik meg Párizst. Franciaország egésze szembeszáll velük.
