A politikának a példastatuálás a lényeg – mondja Bátyi Zoltán jogász-újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtószóvivője, aki Hóhércsárdás címmel írt könyvet a halálbüntetésről.
„Reméljük, hogy az elvetemült gyilkos méltón meglakol tettéért, s hatóságainknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akiket javarészt az ellenforradalmárok szabadítottak rá októberben újból a lakosságra” – írta a Tiszavidék című megyei napilap 1957-ben, az úgynevezett martfűi rém tárgyalása előtt. A cipőgyári munkáslány szexuális indítékú megölésével vádolt tiszaföldvári férfit beismerő vallomása alapján halálra ítélte a Szolnok Megyei Bíróság. A Legfelsőbb Bíróságon az ítéletet életfogytiglanra változtatták. A férfi tizenegy évet ült ártatlanul a szegedi Csillag börtönben, mire kiderült, ki a tényleges gyilkos.
 |
| Fotó: Lehoczky Péter |
A történetre dr. Bátyi Zoltán jogász-újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtószóvivője hívja föl a figyelmet nemrég megjelent Hóhércsárdás című könyvében, amelyben a halálbüntetés kérdésével foglalkozik. A keresztény országokban hosszú távú trend, hogy a halálbüntetés egyre humánusabbá vált. Mária Terézia volt az, aki megtiltotta, hogy a halálra ítélteket a kivégzés előtt kínzásnak vessék alá. A korábbi kegyetlen és változatos módszerek helyett a kötél általi halál uralkodóvá válása is a humánus módszerek előretörését jelentette.
Az 1878-ban életbe lépett Csemegi-kódex szintén az akasztást írta elő. E törvény parlamenti vitájában fölmerült, hogy a guillotin alkalmazása még humánusabb lenne. Bátyi Zoltán megjegyzi, a többség a francia módszert azzal utasította el, hogy a magyar hagyományokat kell fenntartani.
A háborús időket és a politikai turbulenciákat leszámítva a halálbüntetést Magyarországon mindinkább csak az élet elleni bűncselekmények megtorlására alkalmazták. Rózsa Sándor például – a személyéhez kötődő romantikus legendák ellenére – közönséges rablógyilkos volt, akit a bíróság aggályok nélkül ítélt halálra. Ám többször is császári és királyi kegyelemben részesült –, az sem érdektelen, ki kap kegyelmet, ki nem, és miért éppen ők.
Bátyi Zoltán szerint háborús időszakban a feje tetejére áll a jog – olyankor a statáriális bíráskodás a rablást vagy a fosztogatást is halállal bünteti. A Rákosi-érában számos köztörvényes bűncselekményt üldöztek politikai okokból. Lehetőség volt halállal büntetni például a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett lopást, ha visszaesőként követték el. Ugyancsak halálbüntetés fenyegette a szabotázst; az emberek halálra rémültek, ha elromlott a kezük alatt valamilyen ócska gép, hogy nem rajtuk akar-e az ÁVH példát statuálni, mert, ahogyan A tanú című filmben is elhangzott, a statuálás a lényeg.
A hóhér megítélése még a XX. század első felében is pozitív volt. Az állami ítéletvég-rehajtói állást pályázati úton töltötték be, olykor kétszázan is jelentkeztek. A korabeli újságokban találgatták, melyik jelölt az esélyesebb. Egy kiszombori férfiről azt írták: szép, pirospozsgás, erős parasztember, aki remekül végre tudja majd hajtani az ítéletet.
