A differencia világnézetünk különbségéből fakad. A két eszme nem egy és ugyanaz, ezért egészen meghökkentő, hogy még amellett is érvelni kell: lehet legitim olyan ellenzéki vélemény is, amely a liberálistól eltér. Ha nem kellene, akkor nem okozna felfordulást a kérdés: a baloldali pártok - önmeghatározása alapján a Magyar Szocialista Párt és a Párbeszéd Magyarországért mindenképp - miért bólint igent a Magyar Liberális Párt elnökének közös listára illesztésére? Erre ugyanis racionális ok nem volt. Nyilván a Bauer Tamás, Debreczeni József és Kerék-Bárczy Szabolcs fémjelezte Demokratikus Koalíció sem nevezhető baloldali egységnek, ám ez e tekintetben irreleváns, mert a párt létezik. Azaz ha az MSZP és az Együtt-PM vezetői arra jutottak, hogy van esélyük a választási sikerre, ehhez viszont ellenzéki egységet kell létrehozniuk, mindezt pedig meg kell fejelniük a közös listával, akkor a DK bevételét gondolhatták elkerülhetetlennek. (Az más kérdés, hogy amúgy a komplett közöslistás kabarét kellett volna elkerülni.) Ez nem mondható el Fodor Magyar Liberális Pártjáról.
A korábbi SZDSZ-es politikus ennek ellenére a negyedik helyen szerepelt a lajstromban, s most nemmel szavazott, miközben ezt nem tette meg rajta kívül egyetlen kollégája sem. Az igazság (vesd össze: „józan ész”) úgy csillant meg, hogy egyetlen képviselőjének jelenlétének okáról csak a tárgykörben egyelőre hallgató vezető „kormányváltó” politikusok számolhatnának be. Ez, ugye, eddig nem történt meg, de Fodor aktivizálódott: ezúttal a nemmel mutatott utat.
Az okozott botrányt, aki megszavazta – mondja erre Labanino; az okozott botrányt, aki nemmel szavazott – mondom én. Mindeközben a tartózkodásnál összeérhet a véleményünk, de egyelőre nem járunk ott.
Mert leragadunk a nemnél. Baloldali politikus ugyanis nem adja hozzájárulását ahhoz az eljáráshoz, amelynek eredményeként több ezren kerülhetnek az utcára. Ezt még akkor sem teheti meg, ha van olyan menten benyújtható alternatív terve (szociális lakásprogram, pénznyomtatás, forradalom – hogy szélsőséges baloldal-történeti kitekintéssel is viccelődjünk), amely azonnali megoldást jelentene.
Ez különösen az olyan ügyekben van így, mint a devizahitelesek problémája, amely sokkal bonyolultabb annál, minthogy a jogbiztonság primátusát hangoztatva lezárjuk. Merthogy ha itt egyéni felelőtlenségről, pénzügyi ismeretekről, árfolyammozgásról, rossz adósokról, úgy is mint a józan ész hiányáról értekezünk, nem négynapos buli után váltókkal hadonászó háromfős dzsentrikülönítményről, hanem több ezer honfitársunkról beszélünk. (Azt már csak halkan jegyzem meg, ahogyan Labanino is utal rá, skandalum a kialakult helyzet, miközben elöljárók, politikusok sora vett fel ugyanolyan kölcsönt, csak éppen a végtörlesztéssel ki is szállt belőle. A kevésbé tehetőseknek, a szegényebbeknek elérhetetlen volt az a változat, így most a kilakoltatási moratóriumról szól a vita. Azokról már nem is beszélünk, akik egy népautóra mertek felvenni alacsony részlettel másfél milliót, ma meg a summa sokszorosával lógnak. Az autó elveszik majd, a tartozás marad.)
Ha sokan egyszerre kerültek lehetetlen helyzetbe, az állam felelőssége megkerülhetetlen. Épp úgy, ahogyan azoké a bankoké, amelyek érdekes módon kevesebb bírálatot kaptak az egyoldalú szerződésmódosítások miatt, mint az eladósodottak az ügyetlenségük miatt.
Ugyanakkor Labanino nem a háttérrel, hanem a javaslattal foglalkozott, s úgy konkludált, az előterjesztés baloldalinak, konzervatívnak és liberálisnak egyaránt elfogadhatatlan. Abban nincs is vita, hogy megannyi súlyos részlet színezte a szöveget, minek nyomán a politológus alapos okkal vitathatja az igen szavazat helyességét. (Igaz, Schiffer András például részletesen - megoldási javaslat részletezésével együtt - indokolta az LMP határozatát, egyúttal aktuálisan elkerülhetetlennek nevezte az igent.) Az is lehet, hogy az ideális megoldás a tartózkodás/távolmaradás és az alternatív javaslatcsomag benyújtása lett volna.
Nemet viszont csak Fodor nyomott. Nem volt sem MSZP-s, sem DK-s, sem Együtt-PM-es, sem LMP-s politikus, aki így tett volna.
Az utóbbiak okkal és helyesen jártak el, amikor nem a nemet választották. Még akkor is, ha Labanino szerint az elfogadott javaslatnak több súlyos következménye van. Például az: szerződésszegésre ösztönöz. Most kockáztatjuk a szociális demagógia vádját, de megjegyezzük, kevés devizahitel miatt összeomlott családot ismer az, aki szerint a fedél megtartásának lehetősége ösztönöz a megállapodás felrúgására. Már csak azért is értelmetlen az efféle reakció, mert az adósság nem csökken, inkább csak nő, azaz anyagi haszon nincs. Igaz, a moratóriumnak köszönhetően egy darabig biztosan fedél marad a gyerek feje fölött. Merész gondolat, hogy ezek az elkeseredett emberek megannyi kontraktust rúgnak majd föl a jövőben annak reményében, hogy ideiglenesen nem adják el a házukat annak ellenére, hogy nem törlesztenek, de az adósságuk mértéke emelkedik. Bármilyen csábító is ez az ajánlat, aligha győzi meg a rendesen fizetőket erőfeszítéseik fölöslegességéről.
Abba sem ártana most már belegondolni: ennek a sok embernek jórészt tönkrement az élete. Ez a történet már inkább arról szól, hogy a közösség képes-e és akarja-e enyhíteni a kárt, amelyért részben felelős, hiszen az állam nem avatkozott be, tehetetlen, impotens vagy vak volt. (Megint halkan: e probléma nem a 2010-es választások után született, hanem akkor, amikor még a szabadság, a szakértelem és a többi volt kormányon.) Lehet erre persze azzal felelni, hogy a szabályok betartását akkor lehet elvárni másoktól, ha mindenkivel betartatjuk azokat, csak egy pillanatra el kellene gondolkozni azon: érdemes-e lobbizni nagyobb büntetésért annál, mint amit az érintettek kaptak? Hiszen olyan opció nincs, amellyel ők kitúrják a jövőjüket a kukából.
Hogy az elfogadott javaslat segít-e a probléma megoldásában és minden részlete elfogadható-e?
Nem.
Hogy az elfogadott javaslat elutasítása közelebb visz-e a probléma megoldásához?
Nem.
E nemek között őrlődünk ebben az ügyben már évek óta, csak közben mind több élet csúszik szét. Amíg nincs megoldás, addig pedig késleltetni kell a kilakoltatást, ameddig az lehetséges.
Ugyanakkor figyelemre méltó Labanino érve, amely szerint a Fidesz mindenképp megszavazta volna a kezdeményezést, azaz a nem vokssal sem kockáztatta volna senki, hogy az érintettek az utcára kerülnek, miközben az ellenzék felhívhatta volna a figyelmet arra, rossz a javaslat, s a megoldás az, hogy.
E pontnál érünk el oda, hogy az elvi állásfoglalást gyakorlati keretben értelmezzük. Ám ez a fordulat újabb kérdést vet fel. Merthogy a politikai valóságban éppen a nem szavazat a legkevésbé indokolható, elvégre a mediatizált politikai diskurzus soha nem a harmadik paragrafus kilenc per bé pontjáról szól, hanem csöppet szimplifikáltabb felvetésekről. Ezúttal például arról: miért szavaztak a kilakoltatás mellett? Azaz pragmatikus okokkal nem a nem, hanem az igen indokolható. Persze ez elvi, nem pedig népszerűségi kérdés. A végeredmény abból a szempontból mindegy, hogy sem a számítás, sem az eszme nem indokolhatta a baloldali nem szavazatot. A balos politikusoknak semmilyen logika alapján nem volt okuk nemet mondani. Az érintettek tartózkodhattak, kimehettek az épületből, mondhattak beszédet, készíthettek molinót, szervezhettek tüntetést, csak épp nemet nem nyomhattak.
Labanino érvel azzal is, hogy az igennel szavazók számára nem ajánlott a jövőben a NER jogbiztonságot veszélyeztető lépéseinek kritikája, elvégre ezúttal e kört erősítő indítványt fogadtak el. Erre viszont azzal felelnénk, hogy akkor a NER szociális kreténségének bírálata sem érvényes attól, aki most nemmel szavazott, hiszen a nem szavazat a szociális érzékenység hiátusáról tanúskodik. Mert, ugye, nemcsak a konkrét javaslat létezik, hanem annak kontextusa is.
A politológus mindemellett megemlíti azt is, hogy a forintban tartozóknak nem kínál megoldást a jogszabály, azaz kivételez a devizásokkal. Sőt mintegy szembe állítja a két csoportot. Ez a logika viszont – egy doktrínér szemszögéből – a pozitív diszkrimináció bármilyen formájának tagadására is alkalmazható, azaz például a cigányok megsegítése is bírálható, mert mi van akkor a többségi társadalom hasonló nyomorban élő tagjaival, azaz egyetlen olyan másokat segítő javaslat sem támogatható, amely nem kínál megoldást az ő hasonló problémából fakadó gondjaira is. (Arra a kitételre nem térünk ki, hogy a konkrét előterjesztés a fizetőkkel szemben előnyt garantál, mert ez nincs így. Az ugyanis nem előny, hogy nem dobják ki otthonából, hanem – baloldali gondolatkörben társadalmi probléma esetén – a minimum. Aki fizet, az nem kerül veszélybe, miközben ha sikerül megoldást találni, az rá is vonatkozik majd, miközben adóssága addig sem nő.)
Labanino úgy véli, az ellenzék ezúttal is azt bizonyította, hogy Orbán Viktor kottájából játszik. Szerintem pedig azt igazolta, hogy nem üzen nemet azoknak, akik az utcára kerülhetnek, ha ez lenne a következménye a nemek – mégoly valószínűtlen – többségbe kerülésének. Éppen ez a kérdés, amelynek kapcsán Labanino érzéketlen marad: a szolidaritás kifejezésére semmilyen formában nem alkalmas a nem szavazat.
Nemből már egy is a részvétlenséget üzeni. Egyszerűen nem érzékeli a valóságot, aki szerint az ellenzéki képviselők a nem szavazat után magyarázhatták volna el részletgazdagon, mi a víziójuk.
Viszont ha Fodor Gábor hasonlóan következetesen jár el a ciklus során, és végig a „józan észt” képviseli, akkor 2018-ra kibontakozik majd az a politika, amely hitelesen képviseli az ellenzéki rendszeralternatívát. A választásokon pedig megmérhető lesz, mekkora az ajánlat társadalmi támogatottsága.
Addig viszont nem lenne baj, ha lennének páran, akik másfelé keresnék az igazságosságot, mint kollégájuk, mert talán vagyunk páran, akik szerint nem arra van.
Meglehet, ez a kívánalom tévedés. Mi több, a „baloldal megújításán fáradozó fiatalok” a vitatott nem szavazat kapcsán is tévedhetnek. Velük előfordul.
Úgy tetszik, ez csak liberálisokkal nem történik meg sohasem.
