– 2014. október 16-án egy mőcsényi szárítóüzemben található hat méter mély szárítóaknában egy 68 éves, valamint egy 59 éves helyi férfi elvesztette az eszméletét. A katasztrófavédelem munkatársai kiemelték a két személyt, ám akkor már mindkét férfi halott volt. Az akna alján a szén-monoxid-koncentráció meghaladta a 80%-ot. Az elsődleges vélemények szerint a szén-monoxid az akna alján lévő vízben rothadó gabona bomlásából származott. A további kérdésekre a nyomozás érdekei miatt nem áll módomban válaszolni.
– A vizsgálatot lezártuk, és nem üzemi baleset történt, így nem kívánunk nyilatkozni az ügyben – hárítja el a megszólalást Müller Ingrid, a Tolna Megyei Kormányhivatal Munkavédelmi Szervének sajtóreferense, s amikor kérdezni próbálom, hogy akkor viszont mi történt, mit keresett az a két ember abban az elgázosodott aknában, és miért lehet magabiztosan kijelenteni, hogy nincs szükség vizsgálatra, a szóvivő mindössze ennyit válaszol: – Nem kívánunk ennél többet mondani.
– A mőcsényiek dühösek – állítja egy 47 éves helybéli férfi, aki húsz évig az egyik bonyhádi cipőgyárban dolgozott, s amióta bezárt az üzem, nem talál munkát az állástalanságtól szenvedő vidéken. A közfoglalkoztatásból származó havi 50 ezer forintjából élő férfi így folytatja: – A mőcsényiek tudják, hogy az egyik áldozat, a Vilmos mindig azon a telephelyen dolgozott. Korábban téesztagként, aztán amikor megszűnt a téesz, akkor eljárt oda napszámba, a telep új gazdájához, a Józsihoz. A Vili rokkantnyugdíjas volt a szívével, de kevés volt a nyugdíja. A másik áldozat a Vili bátyja volt, az István. Ő már nyugdíjas volt, és ritkábban vállalt napszámot. Senki sem érti, hogy ha ott dolgoztak, akkor miért nem volt ez munkahelyi baleset?
– Aznap összejövetele volt a mőcsényi nyugdíjasklubnak, és elmentünk egy bátaapáti étterembe ebédelni – idézi fel a tragédia napját Erzsi, az egyik klubtag. – Busszal mentünk Apátiba, tízen.Általában kéthetente van rendezvényünk, és máskor el szokott jönni a Vilmos és az István is. De most nem jöttek, merthogy dolguk volt. István felesége, a Vera viszont jött. Az úton végig szakadt az eső, annyira, hogy csak lépésben ment a busz. Vera hívogatta a férjét, és egyre idegesebb lett, mert István nem vette fel a telefont. Már ott voltunk az étteremben, amikor hívták a Verát, és mondták, hogy meghalt a férje. Az szegény összerogyott. Mi, gyenge öregek, alig tudtuk felemelni. Aztán jött a Veráért egy rokon, és autóval hazavitte. Mi maradtunk, és megebédeltünk. Meg volt rendelve az ebéd, nem hagyhattuk ott. Sajnálom a Vilit meg Istvánt. Jó emberek voltak. Máskor ők is velünk jöttek, de aznap nem. Dolguk volt.
– Nem dolgoztak nálam a Viliék – állítja Braun József, a szárító gazdája. Az 59 éves férfi elmondja, hogy korábban villanyszerelő volt, 2001 óta agrárvállalkozó, 200 hektár földje és húsmarhái vannak, a telep viszont, ahol a tragédia történt, a helyi szövetkezet tulajdona. A szétesett szövetkezet vagyonán, a nyomorúságos állapotú téeszmajoron hat emberrel osztozik. A kéthektáros major szárítójának aknájában történt a baj, hogy miképp, arról ennyit mond:
– Előző napon szóltam a Vilinek, hogy a szárító alatti aknában víz van, ki kellene szivattyúzni. Ő jött is, de én mindjárt láttam, hogy nincs értelme hozzáfogni, mert szakad az eső, és amennyit kiemelünk, annyi vissza is csorog. Abban maradtunk, hogy megvárjuk, míg eláll az eső, felszárad a föld, és csak azután fogunk bele. Elbúcsúztam tőle, és elmentem. Fél óra múlva hívtak, hogy nagy baj van.
– Egy olyan aknába, ahol rohadt gabona lehet, csak akkor szabad lemenni, ha előbb meggyőződünk róla, hogy nincs benne valamilyen fullasztó gáz – tanít szakmája alapismereteire a szomszédos falu egyik agrárvállalkozója. – Erről egy leeresztett gyertyával kell meggyőződni, és a lemenő ember derekára kötelet kell kötni. Ha odalent gáz van, gázálarcban szabad lemenni, de még jobb, ha előbb kinyomatjuk az aknából a gázt.
– Tudom, hogy miképp kell lemenni egy ilyen aknába – ismétli az előbbi leckét Braun József –, de szó sem volt arról, hogy Vili lemenjen. Arról volt szó, hogy lelógatunk egy búvárszivattyút, és azzal szívjuk ki a vizet. De nem aznap, hanem majd akkor, ha eláll az eső.
– Hogy ez nem munkabaleset volt? – néz rám kérdőn István felesége. Az asszony a család százéves, keskeny tornácú, oszloptalan parasztházának konyhájában kifakad:
– Akkor mondja meg, mi volt! Vilmos mindig a Józsinál dolgozott. A férjem ritkábban, de Vilmos mindig! Aki azt mondja, hogy nem munkabaleset volt, hazudik! De mi nem hagyjuk magunkat! A két fiam külföldön dolgozik, megbeszéltük, hogy ügyvédet fogadunk.
– Nem dolgozott nálam se a Vili, se az István! – rázza fejét tagadólag faggatásomra Braun József. – A Vili valóban minden nap idejárt. De nem dolgozni. Csak úgy jött. Nem lehetett már semmilyen munkát rábízni, a szíve nem bírta. Ment húsz métert és megállt, mert nem kapott levegőt. Hogy miért jött mégis? Barátok voltunk, nyolcadikban egy osztályba jártunk. Beszélgettünk, szedte a csalánt a telepen a jószágainak, meg azért is jött talán, mert otthon unatkozott volna.
– Nem nyilatkozom magának! –kiabál rám egy idős asszony, a két áldozat unokatestvére. – Maga is valamilyen hivataltól jött! Hiába akarják elkenni az ügyet! Két ember halálát nem lehet csak úgy elkenni! A Braun nagy ember, de annyira azért nem nagy. És ha olyan nagy ember, akkor inkább jelentse be a munkásait!
– Nekem csak egy alkalmazottam van – mondja Braun József. – Minden mezőgazdasági munkát kitanultam, az összes géppel tudok bánni, nincs szükségem alkalmi munkásokra. Sosem voltak napszámosaim.
– Ügyes ember a Józsi, hogy egyetlen alkalmazottal el tudja látni ezt a birtokot – állapítja meg ironikusan a mőcsényi kocsmában egy 43 éves fuvarozó. – Műveli a kétszáz hektárját, legelteti a száz marháját, fuvaroz, terményt szárít, adminisztrál. Ügyes.
– Az összes gazda így csinálja – jegyzi meg a fuvaros egyik haverja.
– Papíron egynek sincs alkalmazottja. S addig ez így is lesz, ameddig a gazdák valahogy mindig megtudják, mikor jönnek hozzájuk az ellenőrök. A napszámosok meg nem erőltetik, hogy bejelentsék őket, mert akkor még kevesebb jutna nekik. Ha egy napszámos nincs bejelentve, akkor kap négyezret, ha be van, akkor hármat.
– Tedd hozzá – veszi vissza a szót a fuvaros –, hogy ezelőtt tíz évvel is már négyezer volt a napszám. Azóta semmit se ment feljebb. Az emberek ennyinek is örülnek errefelé. Mert így meg lehet keresni egy hónapban nyolcvan–százezret, s az mégiscsak több, mint a közmunkások ötvenezre.
– Ha Mőcsényben vagy a szomszédos falvakban száz embert megkérnek arra, hogy ezer forintért menjen le egy sötét aknába, ahol lehet, hogy gáz van, akkor közülük kilencvenkilenc zokszó nélkül lemegy – állítja László, az ötvenesztendős vízvezeték-szerelő. – Itt minden munkát el kell fogadni. Ebben a faluban, ha valakinek van állása, akkor az legfeljebb pár ezer forinttal kap többet, mint a minimálbér. Én húsz éve dolgozom a bonyhádi kórházban, és 81-82 ezer a fizetésem. A házamat 25 éve nem tudom befejezni, az autóm harmincéves. Mit mondtam az előbb? Hogy száz mőcsényiből kilencvenkilenc lemenne abba az aknába? Javítok: mind a száz lemenne. Én is.
– Ezen a vidéken nehéz rendesen fizetett munkát találni – ismeri el Krachun Elemér, Mőcsény 69 éves polgármestere. – A falunkban 378-an laknak, közülük talán 160-an aktív korúak. Elöregedett falu a miénk. Sok a nyugdíjas meg a rokkantnyugdíjas. Nyomorúságosan kevés pénzből élnek az emberek. Régen a többség a helyi téeszben dolgozott, vagy ingázott a bonyhádi gyárakba. Téesz már rég nincs, a környékbeli gazdák állandóra senkit nem vesznek fel, a bonyhádi üzemek többsége bezárt. Így sincs sok állástalan, talán öten lehetnek, mert az emberek minden munkát olcsón elvállalnak. Tizenöten közmunkából élnek. A fiatalok nem kérnek ebből, az igyekvő huszonévesek mind elmentek már külföldre. A legtöbbjük már soha nem jön haza. Soha.
– Takarodjon innen! – kiált rám háza ablakából Vilmos özvegye, miután bekopogtam hozzá. Megszólalnék, de nem enged: – Takarodjon!!! Mondták nekem, hogy maga itt zaklat mindenkit, de engem ne zaklasson! Rendőrt hívok, ha nem takarodik el innen! – nyomatékképpen telefonját a füléhez emeli, s úgy kiabál: – Hívom a rendőrt, máris hívom a rendőrt!
– Gondoltam, hogy Vilmos felesége elkergeti magát – nyugtázza a történteket egy nyugdíjas férfi, aki jól ismerte a két áldozatot. – Lehet, hogy az asszony megegyezett a Józsival valami kártérítésfélében, és ezért nem akar mondani semmit. Volt már ilyen. Az egyik gazda lova pár éve fejbe rúgott egy napszámost, aki nem volt bejelentve. Az a férfi azóta se százas, de kapott egy kis pénzt, hát nem panaszkodik, elvan. Jobb ez így neki is, a gazdának is. Ez a világ rendje, nem kell ebbe beleszólni. Maga nem idevalósi, úgyse értheti az itteni rendet. Ha ideszületne, nem lenne rendes munkája, és megértené. Így nem érti, nem értheti meg.
