A vereséget fegyelmezetten veszik tudomásul, bár van némi morgolódás, a bírók szinte kötelező elmarasztalása. Viszont senki sem szidja a másikat. Pedig kicsivel több összpontosítással és alázattal akár a döntetlen is benne lett volna a ma esti meccsben, és ezt ők is érzik. Mint ahogy azt is tudják, hogy a Máltai Szeretetszolgálat nem a győzelmet várja el tőlük, még csak nem is a jó szereplést, hanem a részvételt. Hogy éljék át azt, ami a pályán megélhető. Mert ha ez megvan, akkor a vereség is győzelmet jelent, ez pedig a soroksári öltözőben, az átizzadt trikók és az itt-ott már kilyukadt zoknik között egyáltalán nem tűnik frázisnak.
|
Megtanulnak csapatban játszani. Megtanulnak passzolni, veszteni és udvariasnak lenni. Megtanulják, milyen közösségben létezni – sorolja a program hatásait Hadas.
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A nyolcvanas évek elején néhány brémai szociális munkás-hallgató tanáruk vezetésével indította el a Fan projektet, amelynek célja volt a kallódó fiatal szurkolók megszelídítése és beilleszkedésük elősegítése a helyi társadalomba. Foglalkoznak drogosokkal, bevándorlókkal, így jelentős arányban kerültek be a kezdeményezésbe törökök is. A program olyan sikeres, hogy 2003-ban már 33 Fan projekt fut Németországban, innen terjedt el szinte egész Európában.
– Ha ez nem lett volna, akkor ma nem biztos, hogy Özil játszana a német válogatottban – magyarázza Hadas Miklós szociológus, egyetemi tanár.
A foci jó kezekben, átgondolt módszerekkel lehetőséget teremt arra, hogy a mély szegénységben élő roma gyerekek kilépjenek a premodern állapotokból és beilleszkedjenek a mai életbe. A rendszeres foglalkozások formát adnak az életüknek, rendet visznek a mindennapokba, ennek hatása pedig tovább gyűrűzik a családok életébe.
A sport szocializáló szerepét ismerte fel a Polgár Alapítvány: ők a tehetséges roma gyerekek integrációját segítik elő. Nem is akármilyen hatékonysággal. 2009-ben, amikor a Polgár Alapítvány elindította tehetséggondozó programját, a roma gyerekek alig több mint tíz százaléka játszott harmadosztályú és alig több mint öt százaléka megyei utánpótlásban. Ma a programba bevont gyermekek nyolcvan százaléka első, húsz százaléka másodosztályú csapatoknál nevelkedik.
Önmagában azonban a sport nem lenne elég. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 15 szakembere (az edző mellett orvosok, tanárok, ápolók, fejlesztő pedagógusok) mintegy hatszáz gyerekkel foglalkozik Monoron, a telepen. A modellt öt másik településen is működtetik. Együtt vannak velük, ezért is hívják a programot Jelenlétnek. Csak ilyen fenntartható, kiszámítható és hosszú távú kezdeményezésnek van esélye a sikerre. De nem csak a teremfoci érheti el mindezt, ezért egy dél-amerikai zenei programot is meghonosítottak: zenekarokat állítanak össze a gyermekekből, hogy akár Mozartot is játszhassanak. A korosztályos futsalcsapatokban ma már szinte az összes fiú focizik a monori roma telepen.
– Megtanulnak csapatban játszani. Megtanulnak passzolni, veszteni és udvariasnak lenni. Megtanulják, milyen közösségben létezni – sorolja a program hatásait Hadas. És ez visszahat a tanulásra is. Aki ugyanis egyest kap az iskolában, az nem jöhet le az edzésre. Így lesz a leszakadó gyerekeknek jobb jegyük matematikából. És az ő öccsük meg húguk már ezt a modellt látja, ehhez igazodik. Esélye lesz megkapaszkodni. De ugyanígy képes hatni a balhésként elkönyvelt gyerekekre, akik a teremfoci révén a fegyelmet is elsajátítják.
Persze jó és hasznos az állami stadionépítési program is, de egy műfüves pálya önmagában nem nagy segítség a roma gyerekeknek. Mert sokszor nem tudják megfizetni a kerítéssel körbezárt, megvilágított pálya órabérét, ahol többnyire a helyi elit gyerekei rúgják a bőrt.
|
A foci segít
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A Budapestről leköltöző Lugosi Zoltán B licences futballedző Salgótarján külvárosában, a népes cigány kisebbséggel rendelkező lakótelepen alapította meg a zagyvapálfalvai ifjak sportegyesületét. A Polgár Alapítvány más modellt követ: ők a szülőket képzik ki, akik ezáltal segíteni tudják a szociális szakemberek munkáját. Az eredményeik önmagukért beszélnek. Több száz települést, iskolát, cigány nemzetiségi önkormányzatot, civil szervezetet szólítottak meg, ezeregyszáz gyerek jelentkezett a válogatókra, és közel kétszáz olyan ígéretes tehetséget táboroztattak, aki még soha nem hagyta el a szülői házat.
S ha nem is roma gyerekek mentik meg a magyar focit, de részvételük a nemzeti válogatottban új lendületet adhatna a csapatnak. A roma Özilek eljövetelével pedig a lelátói cigányozás is okafogyottá válna.
– Van csajotok? – kérdezi a pálya közepére hívott és némiképp elcsodálkozó 14-15 éves fiúktól Tóth Keve. Pár másodperccel előbb még a labdatartást, védekezést és az ebből induló kontrát gyakorolták, most meg néhányan bátortalanul felteszik a kezüket. Az efféle kérdés nem véletlen, árulja el később az edző. Ha valaki többször rosszul passzol vagy eladja a labdát, akkor ki kell zökkenteni valamivel, furcsa szójátékkal vagy a szorzótáblával. Így nem idegeskedik tovább, és könnyen lehet, hogy a következő percben már gólt szerez. Most is azért szakította félbe a tápiószentmártoni csarnokban megtartott edzést, mert néhányan elesetten tébláboltak a pályán. Ilyenkor jó eszükbe juttatni, hogy valójában „férfiak" már, vagyis játszhatnak keményebben, határozottabban.
Ahogy maguk közt mondják: itatott velük egy kis vért. Ezt már Maka István árulja el, aki amolyan mindenesként segíti az utánpótlást és a felnőttcsapatot is. 2011-ben érkezett Monorra szociális munkásként, és ő kezdett focicsapatot formálni a labdát kergető fiúkból. Neki volt tekintélye: profi labdarúgóként játszott a Honvédban, és a roma válogatott tagjaként bejárta a fél világot. Nevelőotthonban nőtt fel, és a továbbtanulás mellett döntött. Ha valaki, hát akkor ő tudja, mit lehet kapni a sporttól, és mi mindent lehet elveszíteni megfelelő segítség nélkül. Mint bármi másban, itt is az eleje volt a legnehezebb. Maka – vagy inkább Csoki, hiszen mindenki így hívja – 17-18 éves fiúkkal kezdett foglalkozni. Kemény, telepi srácokkal, akiket már nem nagyon lehetett átformálni.
– Itt most csend van – mutat az edzőt körülálló fiúkra, akik feszült figyelemmel hallgatják az instrukciókat. – A felnőttekkel ezt is nehéz volt elérni, állandóan nyüzsögtek, valamivel mindig bajuk volt. Ezért vissza kellett lépni egyet, és a fiatalabb korosztállyal folytatni a munkát.
Ők, s pláne az U13-ban játszó öccseik már észrevétlenül szívják magukba a pályán, majd kint az életben is használható viselkedésmintákat. Mert ez a legfontosabb: az egymásba kapcsolódó szemek, amely miatt ma már a kétéveseket is focilabdával csábítgatják a szüleik. Persze mindez áldozatokkal jár. Az egyik legtehetségesebbnek számító, akár egy NB I-es csapatba is bekerülni esélyes Kolompár Márk másfél éve focizik velük. Kilencedikes, és szakácsnak tanul Pesten. A hat húszas vonattal megy fel, és nyolc-kilenc óra után érkezik haza Monorra, majd hetente háromszor edzésre jár a harminc kilométerre fekvő Tápiószentmártonba. Az egyórás edzés után tíz körül ér haza, hogy másnap ötkor keljen. Edzésnapokon alig fél órát tölt otthon. De egyet máris köszönhet a teremfocinak: a gyors gondolkodást. Ez pedig már a csajokkal szemben is igazi ziccer lehet.
