Alig száz esztendővel ezelőtt hazánk többnyelvű volt, mindenekelőtt azonban magyar–német kétnyelvű, része a habsburgi államnak, az összmonarchiának. Nemzeti kultúránk kontextusa német. Ma kevesen értenek németül nálunk, és a magyar kultúrát a némettől – történetietlen – elszigeteltségben veszik szemügyre, történészek is abból indulnak ki, hogy mit fordítottak le magyarra a XIX. században, mintha nem olvasott volna németül minden művelt magyar ember. Évszázadokig. Aki nem ismeri a német és osztrák műveltséget, kukkot se ért a magyar múltból, azaz a saját hagyományából.
Ahhoz, amit most írni fogok, nekem akarva-akaratlan meg kell előlegeznem a magyar nemzeti hagyomány ismeretét, amelyből ez a leírandó, mai helyzet származik. Többre nincs helyem. Csak arra kérem az olvasót, ne feledje: a magyar nemzeteszme vagy nemzeteszmék kifejlődésének majd teljes tartama (ez mintegy háromszáz esztendő) alatt Magyarország soha nem volt független és –pár évtized kivételével – soha nem volt egységes állam. (Magyarország és Erdély uniója csak 1867-ben valósult meg, ekkor az összlakosság fele már nem volt magyar nemzetiségű.)
Mind a függetlenséget, mind az egységet (a nemzeti célok beteljesedését) a trianoni béke váltotta valóra. Tragikus iróniával. A „magyar” szó mai uralkodó használata az 1980-as években alakult ki, a szovjet rendszer bomlásának, s evvel szoros összefüggésben a fasizálódó román rezsim magyarüldözésének és az egyre durvább, ugyancsak magyarellenes szlovák nacionalizmusnak a hatására. Ez a sérelem összekovácsolta a kései Kádár-rendszer ellenzéki és félellenzéki csoportosulásait, s az egyik alapkérdésben vette ki az állampárt kezéből a kezdeményezést.
Ez a szóhasználat az egyik kimondatlan axiómája volt az 1989 utáni új magyarországi rendszer alapvető alkotmányos és közpolitikai konszenzusának, kissé kétértelmű bázisa az akkor kibontakozni látszó, majd fatálisan meggyöngült alkotmányos patriotizmusnak. (Ebből végül csak az utódpárt maradt ki kénytelenségből.) A szójelentés tisztázatlansága, sokértelműsége, olykor akart homályossága eleinte lehetővé tette a már a kezdettől – minden változáson keresztül mindmáig – fönnállott „két oldal” időleges, ám a rendszerváltáshoz nélkülözhetetlen párbeszédét és kompatibilitását, amelynek azóta nyoma veszett.
De ehhez a kezdeti konszenzushoz még mindig közelebb állnak a jelenlegi kormánypártok.
Ki a „magyar”?
1. „Magyar” minden magyar származású, anyanyelvű, kultúrájú magyar ember a Duna-medencében: Magyarországon és az „utódállamokban”, továbbá az emigrációban.
2. „Magyar” minden magyar – azaz magyarországi – állampolgár, tekintet nélkül „etnikumára” vagy „nemzetiségére”.
3. „Magyar” a magyarországi „színmagyar” etnikum, viszont „nem magyarok” a magyarországi allogén „etnikumok” és – bizonyos fokig – a magyarországi „nemzeti kisebbségek” (se).
Az első két (elterjedtebb) verzió közül az első etnicista, a második nacionalista (közelebbről: jakobinus típusú államnacionalista), a harmadik (egyelőre kevésbé elterjedt, de diadalmasan terjedő) szintén etnicista. (Vö. TGM: „Nacionalizmus kontra etnicizmus”, Magyar Narancs, 2013. november 7.)
|
| Feibel Máté / SNAPSZER.HU |
Az első változat (ezt helytelenül azonosítják a kulturális nacionalizmussal, amely egészen más) figyelmen kívül hagyja – látszólag – az általában az „állampolgársággal” azonosított politikai közösséget, és a szokványos politikai-állami lojalitástól függetlenül teremt valaminő (etnokulturális) összefüggést a politikailag és közjogilag idegenné vált „nemzetrészek” között. De amint a „kettős állampolgárság” (könnyített honosítás, visszahonosítás) ügye is mutatja, ez csak látszat: ez az első változat félig virtuális, félig valóságos politikai közösséget hoz létre.
Ez közjogilag nem, de politikailag mégis megkérdőjelezi a hivatalosan elismert és garantált államhatárok érvényességét, és Magyarországnak mint territoriális államnak a jellegét és körvonalait kétértelművé, bizonytalanná, ideiglenessé teszi. (Ráadásul az „autonómia” és a „kettős állampolgárság” nem összeegyeztethető: olyan autonóm terület, amelyben a lakosság többsége „idegen” állampolgár [is], nem autonómia, hanem enklávé, azaz itt: önálló államkezdemény csírája.)
A „magyar” szónak ez a jelentése (nagyjából) a jobboldali, „nemzeti konzervatív” kormánypártok nemzetfölfogása, de széles körben elismerik, elfogadják a kormánytáboron kívül is. (Analogonjait megleljük itt-ott Kelet-Európában és a nagyon is kelet-európai Izraelben, de másutt alig.) Az etnikum fölülkerekedése a nemzeten fölbontott már föderációkat (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), de szupraetnikus nemzetállamokat is bont (Belgium, Spanyolország, Kanada, Nagy-Britannia, Ukrajna).
A második, érdekes módon sokkal kevésbé elfogadott szójelentés-változat a honpolgári-állami. Ezt a mai jobboldal – tévesen – internacionalizmusnak tekinti, amitől ez a verzió távol áll.
Ez grosso modo megfelel az ugyancsak tévesen „szocialistának” vélt modernizáló-tervező-újraelosztó államkapitalizmus egalitárius, egyneműsítő nemzetkoncepciójának, eredete a klasszikus (reneszánsz) republikanizmusban és francia polgári (jakobinus eredetű) utódában található. Itt a „magyarok” a magyar állam polgárai, akiket közös érdekek fűznek össze (meg valamennyire a közös történelem), ez jövőre irányuló projekt: a nép egysége, közös vállalkozása az eljövendő jólét és szabadság reményében, összefogás, amelyet a közös cél és a közös honpolgári kötelezettségrendszer irányít és lelkesít át.
Ez a „magyar” célképzet ellenséges az etnikai és osztálypartikularizmusokkal szemben, tompítja az etnokulturális különbségek és ellentétek élét, módszere az asszimilációs alku: beolvadás árán egyenlőség, elismerés, részvétel a közös sorsban és a közös emelkedésben. Alapszerkezete a társadalmi egyenlőség alapján nyugvó nemzeti egység. Ezt a szójelentést, képzetet hallgatólagosan elfogadja a mai magyarországi mérsékelt baloldal, bár verbális engedményeket tesz hol a pluralizmusnak (a „sokszínűségnek” stb.), hol az első változat Kárpát-medencei, „széles” etnicizmusának.
Emiatt ez a variáns elmosódott, szégyenlős, be nem vallott, de a maga rejtőzködő módján voltaképpen még mindig erős. Ez a fölületesen nézve „kádárinak” tetsző fölfogás (balra tolt, egalitáriusabb) történeti utóda a 48-as nacionalizmusnak és a 67-es nemzeti liberalizmusnak, amely a hajdani német, zsidó, szlovák asszimiláció hatalmas erejű ihletője volt az első világháborúig, majd 1945 és 1989 között ismét.
A „nemzeti konzervatív” jobboldal „széles”, Duna-medencei etnicizmusától eltér (minden oláhozás, tótozás, trianonozás ellenére) a ma főleg csak a szélső- és ultrajobboldalon megtalálható „szűk” etnicizmus, amely „magyarnak” a mai Magyarország „magyar fajú” (vagyis fehér bőrű és „árja”, azaz nem zsidó; szlovák és német asszimilánsokat azonban megtűrő) lakosságát tartja, amelyet szerinte a honi allogén kisebbségek (mindenekelőtt a zsidók, a romák és a még főleg csak képzelt sötét bőrű bevándorlók) fenyegetnek.
A „nemzeti önvédelem” (amelyet valaha a nagy birodalmak – osztrák, német, orosz – ellenében alakítottak ki a régi liberális nacionalisták) itt a honos kisebbségekkel szemben határozza meg a „magyart”, és evvel érvényteleníti az összekötő kapocsként szolgáló állampolgári (közjogi és politikai) köteléket, de még a közös magaskultúrát is ignorálja, hiszen az megtanulható: márpedig itt „a vér” számít. (A „magyar” már régóta jelent bizonyos összefüggésekben „nem cigányt”, a „keresztyén” pedig „nem zsidót”: a „magyar” napjainkban egyre gyakrabban fehér bőrű nem zsidót jelöl.)
Ennek a fölfogásnak is van hagyománya, bár ez a XIX. században még marginális volt; igazi alakja a „fajvédő” és „ébredő” mozgalmakban szilárdult meg az első világháború és a baloldali forradalmak után, majd beleolvadt ennek a náci/fasiszta hatásokra modernizált végső, nyilas formájába, ami nem lett (és ma sem) tiszta biológiai rasszizmus, mint a német nemzetiszocialista ideológiában – csak majdnem.
A mai magyarországi – és utódállami magyar – politikai „közbeszéd” roppantul kreatívan mixeli a három jelentésárnyalatot. Nincs olyan jelentős politikai szereplő, aki soha nem használja egyiket se, holott természetesen az arányok és gyakoriságok különböznek. A források persze többnyire fölismerhetők: a balközépen gyakran halljuk, hogy „az a nagy magyarkodás nem szolgálja népünk érdekeit, afelől még fölkopik az állunk”, a szélsőjobboldal „hígmagyarnak” érzi a nemzeti konzervatívok „széles etnicizmusát”, és így tovább, de az érdekegység gondolata, az állampolgárságtól független etnokulturális „összmagyarság” képzete és a hazai cigánysággal szembeni „kismagyar” („szűk” etnicista) idegenkedés mindenütt föl-fölbukkan.
A „széles” etnicizmus extraterritoriális harsonáit minden évben megfújja a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn (és evvel szimbolikus agressziót hajt végre a román állam ellen), de a hétköznapokban a „nemzeti érdek” és a „nemzeti egység” jakobinus és posztszocialista diskurzusát gyakorolja, vagy a szélsőjobboldal „szűk” etnicizmusára kacsint, a sajtója pedig elmossa a kétfajta etnicizmus különbségét. Legutóbb azt láthattuk, hogy a balközép is a „szűk” etnicizmus határmezsgyéjére tévedt...
De akárhányszor halljuk a „magyar” szót a nyilvánosságban, tudatosítanunk kell, melyik jelentés a domináns, különben nem érthetjük, hogy mit is akarnak a szónokok. Mivel ezt soha nem teszik világossá, és keverik a jelentésárnyalatokat, a figyelmes és kritikus honpolgárnak magának kell szétszálaznia őket, ha nem akarja, hogy az orránál fogva vezessék.
