Ezzel szemben úgy vélem, hogy hazánk vergődésének, kudarcának okai a két szerző nézeténél prózaibbak. Egyszerűen arról van szó, hogy a rendszerváltás adta lehetőségeket elbuktuk, és most úgy látjuk, hogy abban a világban, amelyikbe 1989-ben csöppentünk, nem tudjuk megállni a helyünket, nem vagyunk versenyképesek, nem tudjuk magunkévá tenni a teljesítmény TGM által vulgárisnak bélyegzett kultuszát. A magyar liberális demokrácia nem azért bukott meg, mert kritizáltuk a kapitalizmust, sem pedig azért, mert nem kritizáltuk, hanem azért, mert az általa ígért felzárkózás nem teljesült be, a bukás okait pedig a baloldal nem tudta sem megmagyarázni, sem orvosolni. Orbán ezzel szemben a magyar önérzetnek megfelelő magyarázatot adta – az ok nem bennünk, hanem a Nyugat galádságában rejlik –, és szintén az önérzetnek hízelgő orvoslást ígér: a nemzeti öntudat és önrendelkezés felemelését.
Orbán giccse fennmarad mindaddig, amíg az ország nem hiszi el ismét magáról – mint ahogy hitte 1989-ben –, hogy igenis képes megbirkózni korunk kihívásaival, igenis képes létrehozni azokat a képességeket, amelyekkel lépést tud tartani a fejlett világgal. E hit hiányában csak két út marad: követni azokat a tekintélyelvű országokat, amelyek a felzárkózás megvalósítását az emberi és természeti erőforrások kíméletlen kizsákmányolásában látják, azaz Orbán mintapéldáit – úgymint Oroszországot, Kínát, Törökországot vagy Szingapúrt –, vagy a nyugati gazdaság alacsony hozzáadott értéket termelő, szerény körülmények között élő beszállítója maradni. Mindezen a kapitalizmus, illetve a liberalizmus kritikája vagy ünneplése (Orbán, Révész és TGM részéről egyaránt) jottányit sem változtat, mert Magyarország vergődése nem a kapitalizmus vagy a liberalizmus hibáiból vagy erényeinek elégtelen elismeréséből – legyenek azok bármik –, hanem saját társadalmi és kulturális szövetének diszfunkcionalitásából fakad.
Ráadásul arra a kérdésre, hogy miből is áll egy valamirevaló, becsületes élet, a két szerző által taglalt kapitalizmus, liberalizmus és demokrácia egyike sem ad adekvát választ. Helyüket egy új paradigma kibontakozása foglalja el, amely egyáltalán nem az Orbán-féle tekintélyelvűségre támaszkodik, hanem átformálja a tőke, az emberi jogok, a demokrácia és a szabadság erkölcsi alapját anélkül, hogy azokat csorbítaná.
A rengeteg fájdalmat és zavart okozó átalakulást, Camus szavával élve, annak az „abszurdumnak” a felfedezése kényszeríti ki, miszerint az ember egy olyan világban keresi életének értelmét, amelyik semmiféle értelmet sem legitimál. Sem Isten (aki meghalt), sem a természetből kikövetkeztetett törvényszerűségek (mint például a felvilágosodás Newtontól kölcsönkért mechanikus, a fékek és ellensúlyok metaforájára épített világa), sem a velünk szemben teljesen közömbös kozmosz, sem Darwin, de még a természettudomány egésze sem tud feltárni semmi olyat, ami felruházná életünket értelemmel és jelentőséggel.
A liberalizmus protagonistája, a hasznosságot maximalizáló egyén, aki az elmélet szerint azért ilyen, mert a természet ilyennek teremtette, éppúgy hamisnak bizonyul, mint Marx determinista osztályharca, mert egyiket sem egy külső erő – tehát sem a természet, sem pedig a történelem „törvénye” –, hanem csak az ember átmeneti képzelete hívta életre. A felfedezés egyszerre rántja le a leplet a liberalizmus és az antikapitalizmus közös hazugságáról, miszerint az értékek közötti összeegyeztethetetlenség, a sokféleség vegyíthetetlensége és az élet ebből fakadó tragikus, feloldhatatlan dilemmái (mint pl. Agamemnóné) valamiféle láthatatlan kéz beavatkozásával vagy a történelem elkerülhetetlen kimenetének köszönhetően könnyed harmóniába rendeződnek. De rendeződés helyett csak a political correctness idiotizmusát vagy a tajtékzó hatalom öklét kapjuk.
Isten temetése, mint ahogy azt Thomas Hardy verse gyönyörűen felidézi, mélységes, gyógyíthatatlan fájdalommal sújtja az embert. („Milyen édes volt azokban a régi években / A nap kerekeit bizalomteljes imával indítani / Majd napnyugtával lefeküdve / Áldott bizonysággal érezni, hogy ott van! / És ki vagy mi tölti be helyét? / Hová fordul a vándor zavart tekintete / A biztos csillagért, ami serkenti lépteit / Küldetése célja felé?”). De az ember mégsem adja fel, mert nem tud értelem nélkül élni. Ha nincs semmi, ami életének értelmet adna, feljogosítja saját magát, hogy életét értelemmel lássa el. Egyedül és elhagyatottan ő az értelem kizárólagos forrása.
A magára maradt ember kiverekszi saját autonómiáját, önmeghatározásának jogát, más forrás hiányában ő válik saját maga szerzőjévé. Az élet értelmét nem valami külső hatalom, törvényszerűség vagy metafizikai forrás, hanem legbensőbb énünk adja. Szomorú, veszélyes, de mégis nemes ez a küzdelem, amely a többi között erre az új erkölcsi paradigmára építené a politikai hatalmat legitimáló értékrendet, ahol a lelkiismeret szuverenitása a korábbi emberi jogok fölé emelkedik, mert a demokráciát vagy az emberi jogokat semmi más, mint az ember lelkiismeretéből fakadó akarat hozza létre és tartja fenn.
Mindez persze az emberi alkotó-(és persze romboló-) képesség gyökeres felszabadulása – egyesek szerint elszabadulása – mellett komoly és nagyrészt megoldatlan problémákkal is jár. Az önmeghatározásra alapozott értelemnek csak addig lehet létjogosultsága, ameddig az a szigorúan autentikus énre épül. De hogyan különböztessük meg az autentikus identitást, amelyet az új paradigma szerint kötelességünk tisztelni, az in autentikustól, amelyet ki kell vetnünk? Hogyan lehet az identitás sokféleségét tiszteletben tartani, és ugyanakkor időszerű, a közösség egészére érvényes döntést hozni? Hogyan lehet a lelkiismeret és az érdek közötti feszültséget oldani? Mi fogja visszatartani a felszabadult ént az önzéstől, a kevélységtől, a fösvénységtől, hiszen, mint láthatjuk, az emberi szolidaritásnak egyre inkább vége: a szakadék a gazdagok és a szegények között egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb, az eszement vérengzések mindennapivá válnak. Lehet a lelkiismeret erejére bízni mindezen borzalmak elkerülését?
Valami ilyesmiről szól a Nyugat állítólag hanyatlásba torkolló válsága. A mindennapi magyar életet azonban nem ezek a gondok, hanem a nyomor, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság nyomasztja. Az, hogy egy hazug országban élünk, és kénytelenek vagyunk reggeltől estig hazudni, ahol éppen az új paradigma sarokköve, a lelkiismeret szenved mindennapi inzultust. Az, hogy honfitársaink fele a létminimum közelében vagy alatt él, hogy gyermekeink negyede kénytelen az éhezést is megtapasztalni, az, hogy az ország egyszerűen képtelen kitermelni és méltányosan felosztani a forráshalmazt, amelyből annak a fentiekben említett valamirevaló életnek az anyagi feltételeit biztosítani tudná. De képtelen, és úgy tűnik, hogy az is marad.
*A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
(Lapalji jegyzet Róna Péter vitacikkéhez)
Megtisztel, hogy Róna Péter, ez a kiváló gondolkodó hozzászólásra méltatja Révész Sándor és szerénységem minapi vitáját. Szép írásának egyetlen pontját érintem csak: ő „Marx determinista osztályharcáról” ír. Ez a megjegyzés talán soha nem volt helytálló, de mára biztosan elavult. Az ilyen félreértések egyik oka a „marxizmus” SZÓ, amely mintha azt jelentené, hogy ez Karl Marx iskolája, irányzata. A művelt olvasó nyilván megfigyelte, hogy a „freudizmus” kifejezést már senki se használja, helyette csak „pszichoanalízis”-ről beszélünk, amely legalább annyira Jacques Lacan elmélete már, mint Freudé. Az „-izmus” végződés itt félrevezető. Itt mintegy 150 éves, gyökeresen átalakult teóriáról van szó. Az osztályelmélet egyik modern variánsát lásd itt: G. M. Tamás: „Telling the Truth about Class”, Socialist Register 2006, szerk. Leo Panitch, Colin Leys, London/New York/Halifax, 2005, 228 –268. Szó sincs determinizmusról.
Tamás Gáspár Miklós
