Amit a jámbor uzsokisok csinálnak, az nem más, mint a vállalati gmk-k feltalálása 2014-ben. Ez lélegzetelállító innovációnak számíthatott a hatvanas évek végén a szovjet blokk legvidámabb barakkjában, tragikomikus anakronizmus azonban a XXI. század egyik uniós tagállamában. Az uniós egészségügyi pályázatok nem véletlenül kötik ki: az uniós pénzekből épülő gyógyító kapacitások csak közfinanszírozás keretében hasznosíthatók. A vgmk-val látszólag mindenki jól járt. A munkás és a mérnök csupán a felesleges termelőkapacitásokat használta ki, mégpedig a munkaidején kívül. A gyárat azonban nem a vgmk-tagok megtakarításaiból vették, hanem az egész ország felhalmozásának részét képezte, mint ahogyan az Uzsoki kórház épületei, műtőkapacitása és diagnosztikai eszközei is a nemzeti kockázati közösség tulajdonát alkotják.
Az uzsokisok – és részben a Népszabadság szerkesztősége által jegyzett cikk szerzői is – azzal érvelnek, hogy a vgmk-zás még mindig etikusabb, mint a hálapénzek árán elért extra szolgáltatások. A paraszolvencia vagy hálapénz csakugyan visszataszító kimérája a magyar kórházi világnak, amit a hiánygazdaság és az érzelmi-fizikai kiszolgáltatottság miatt fizetnek a betegek az orvosoknak. A hálapénz nem a hálát kifejező gesztus. Egy olyan vektortérben helyezkedik el, amelynek egyik tengelyét a korrupció, másik dimenzióját a borravaló, a harmadikat pedig nem annyira a hála érzése, mint inkább annak a travesztiája alkotja. A beteg csakugyan hálás, megkönnyebbült, amikor a műtét után (a hálapénz – évi 20 és 40 milliárd forint közöttinek becsült, hatalmas összeg – döntő hányada a műtétes szakmáknál csapódik le) megszabadul fizikai gyötrelmeitől és szorongásától. Ez az érzés azonban nem a hála szép, felemelő emóciója, a valódi hála érzése összevegyül benne a kiszolgáltatottságából eredő félelmeivel és racionális megfontolásaival: „Tudom, mert indirekt módokon közölték velem, vagy korábbi tapasztalatom azt súgja, hogy az orvos elvárja tőlem – a legtöbb esetben szerencsére csak utólag – a hála pénzét”. Az orvossal a műtét után is találkozni fogok. Lábadozom, majd kontrollra megyek hozzá, fel kell keresnem egy másik betegségem alkalmával, esetleg a barátaimat vagy családtagjaimat küldöm majd hozzá, illetve én is ilyen csatornákon keresztül érkeztem. Ha biztosan tudnám, hogy soha többé nem látjuk egymást, nem leszünk kapcsolatban, az esetek túlnyomó többségében valószínűleg nem adnék neki pénzt. Megajándékoznám esetleg virággal vagy valamilyen szerényebb műalkotással, de több tízezer forint értékűvel semmiképpen sem. Miért is tenném? Mert méltánytalanul alacsony az orvosok bére? Ezt az államnak kell megoldania, nem nekem. A hálapénznek több köze van a borravalóhoz és a korrupcióhoz, mint a hálához. Aki hálapénzt fizet, az elvárja a jobb szolgáltatást – akár a többi beteg hátrányára is –, ahogyan a borravalóért a pincértől is elvárjuk az udvariasabb kiszolgálást. A borravalót közepes vagy alacsony társadalmi státusú és kevéssé kvalifikált embereknek adjuk egy régi és – kisebb vagy nagyobb mértékben – az egész világon elterjedt tradíció jegyében. A hálapénzt ezzel szemben magas státusú, igaz, az állam által rosszul fizetett szakértőknek nyújtjuk át szégyenlősen, szorongva, kis borítékokban, sok esetben kiszolgáltatott helyzetben. A hálapénz az ötvenes években terjedt el Magyarországon, oka a hiánygazdaság volt és az orvosok alacsony bére, s itt maradt velünk a szocializmus egyik utolsó zárványaként. A fejlett világban jórészt ismeretlen jelenség ez, a magyar társadalom atavisztikus, szégyenletes, társadalmi szempontból igazságtalan és végső soron ésszerűtlen, mert gazdasági szempontból alacsony hatékonyságú forrásallokációt megvalósító hagyománya.
A hálapénz nem csupán visszataszító, a beteget és az orvost – nem egyformán – megalázó intézménye a magyar egészségügynek, hanem olyan parazitája is, amely minden reformot csírájában fojt meg. Ki az a bolond, aki magánkórházba megy vagy magánbiztosítást fizet mindaddig, amíg az ottani áraknak a tizedéért tud extra szolgáltatásokat vásárolni magának „pult alól”, hálapénzért? (A telki magánkórháznak elsősorban ezért kellett bezárnia.) A hálapénzt a magyar társadalom jövedelem szerinti felső egyharmada fizeti, hogy elhappolja magának az általa, valamint a középső és alsó egyharmad által közösen fenntartott egészségügy jobb falatait. A kevésbé tehetősek szempontjából olyan, mint amikor a pöffeszkedő állami hivatalnok kitéteti sofőrjével a kék villogót szolgálati autójára, amit az én adómból vásárolt magának, majd elém vág a forgalomban – vagy a gyorsítósávban.
Végül: amennyire perverz, a szegényebbektől a gazdagabbak felé irányuló újraelosztást valósít meg a hálapénz a fogyasztók között, ugyanolyan igazságtalan és káros következményekkel járó elosztást jelent az orvostársadalmon belül is. A fiatal orvosok elvándorlásában a hálapénz nem jelentéktelen tényező. A hálapénzek döntő többségét az orvosi hierarchia főorvosi szintjén vagy a felett állók teszik zsebre, akik ezért féltékenyen őrzik pozícióikat. A hálapénz valódi oka nem az orvosok mohósága, hanem az, hogy az állam az orvosok bérébe „beleszámítja” a hálapénzt is. A kórházi orvosok fizetését ezért jelentősen emelni kell. És már másnaptól kitenni a nagy, piros betűs táblákat a kórházak folyosóira: „A hálapénz elfogadása – akár utólag is – bűncselekmény.”
Az uzsokisok vagy korábban a miskolci, a kaposvári és más kórházak és egyetemi klinikák különféle kísérletei a hálapénz kiváltására, kanalizálásra, intézményesítésére nem járható út. Rövid távon törvénytelen és etikátlan, hosszú távon ésszerűtlen is. A racionális és méltányos megoldás az egészségügyi közfinanszírozás emelése, hogy legalább a visegrádi négyek átlagára visszakapaszkodjunk, valamint a magánbiztosítók elterjedése a tehetősek számára. Ezek a biztosítók azonban nem élősködhetnek az állami ellátórendszeren, saját maguk kell, hogy boldoguljanak. Ami pedig a legfontosabb: az extra szolgáltatásokat biztosító alternatív ellátórendszerek nem szolgálhatnak ürügyül az alapcsomag, az egészségügyi közfinanszírozás szűkítésére.
A szerző egészségügyi közgazdász
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
