Egy nyugdíjazás kontextusa

Könnyű, mert én már évtizedek óta nem vagyok liberális. Könnyű, mert én nem a választási vereség után, hanem a választási vereség előtt bíráltam meg élesen – és nem egyszer – az akkori ellenzéki összefogást, amelyben nekem nincs és nem is lehet szerepem (mint baloldali antikapitalistának, marxistának).

Vári György helyteleníti, hogy a politikához kevéssé konyító értelmiségiek mondják meg, hogy a politikában mi legyen. (Bár a demokráciában a laikus állampolgároké az utolsó szó, s ha közülük híres embereket megkérdeznek, hogy mi a véleményük, akkor nem világos, hogy miért súlyos merénylet a demokrácia ellen, ha elmondják a természetesen vitatható véleményüket.) Amennyiben ez kiváltság, az egyenlőség azt követeli, hogy – mint minden kiváltságot – ezt is számoljuk föl. De az egyenlőség az összes laikus állampolgár egyenlősége, s ennek az eszménynek csak a részvételi, nem pedig a képviseleti demokrácia felel meg. A ma uralkodó rendszer még ideális alakjában sem demokratikus, hanem vegyes rendszer, amelyben vannak arisztokratikus elemek, ilyen maga a képviseleti elv. Az országot nem a honpolgárok vezetik, nem a nép, hanem a törvényhozás s a kebeléből delegált végrehajtó hatalom, illetve a tőle lehetőleg elválasztott bírói kar. Maga a „vezetés” fogalma antidemokratikus, hiszen akarva-akaratlanul hierarchiát tételez föl, s a hierarchia csúcsain állni: kiváltság (esetünkben: törvényes kiváltság), amely éles ellentétben áll a demokrácia egyenlőségi alapelvével.

Ez az elv közvetve – a szabadelvű alkotmányos biztosítékok alkalmazásával – és korlátozottan, gyakran pusztán jelképesen érvényesül. Mindenekelőtt a választás révén. A választások a hatalom kiváltságát osztják el a versengő politikai csoportok között – itt van némi szava a népnek –, elosztják, de nem szüntetik meg a kiváltságot (privilégiumot). „A nép” maga is elvontság, hiszen nem a nép mint olyan dönt a maga „empirikus nyerseségében”, hanem a közvélemény, amely információs és médiahatalommal formálható, de legalábbis befolyásolható, és ez a hatalom sincs egyenlően elosztva a honpolgárok között. Ennek az utóbbi hatalomfajtának az egyik aspektusa az ún. híres emberek befolyásoló szerepe, amellyel – mint minden hatalommal – lehet méltányosan élni, kevésbé méltányosan vagy sehogy. De még ez utóbbi eljárás (a létező hatalom föl nem használása) se szünteti meg a hatalom (s evvel a kiváltság) adottságát, tényét. Aki a híres emberek – aránytalannak érzett – befolyását nehezményezi, annak a médiahatalom tényét is elleneznie kell (s akkor ne írjon újságba), de ha egészen következetes, akkor a képviseleti elvet (mindenekelőtt a parlamentarizmust) is el kell vetnie, hiszen ezek mind kiváltságok, s mindegyikük szemben áll az egyenlőséggel.

Én már évtizede megírtam – éppen ebben a lapban, 2004 februárjában –, hogy a rendszerváltás megbukott. A III. köztársaságnak rég befellegzett. Ezt most Vári György is megállapítja, de új államforma vagy társadalmi rendszer javaslatának előterjesztése helyett beéri a magyarhoni szabadelvűség két ismert képviselőjének kiátkozásával.

Ezt is meg lehet tenni, bár önmagában meglehetősen unalmas.

Ámde az a baj, hogy Heller és Konrád ellen gyalázatos médiahajsza folyik mind a balközép, mind a jobboldali, mind a szélsőjobboldali sajtóban, mind a blogoszférában, mind a közösségi médiákban, mind kommentek tízezreiben. Az egész példátlan médiakampányt belengi a pártsemleges, pártfüggetlen antiszemitizmus mámorító illata. A két judeoliberális „ikon” még soha nem látott kommunikációs lincselés tárgyát képezi. Vári György, ez az ilyesmivel nem gyanúsítható, kifinomult fiatal irodalmár és kitűnő zsurnaliszta úgy döntött, hogy ezt a kontextust figyelmen kívül hagyja.

Marabu

Kedves Vári György, fölhívom rá a figyelmét, hogy – bár lehet, ez is öreges álláspont – a vesztesekkel kíméletesen bánunk, a földön heverő ellenfelet nem rugdaljuk.

Nem csaholunk együtt a falkával. Ahhoz, hogy széles körben támadott hírességeket magunk is támadjunk, nem szentségtörő bátorság kell, hanem éppen ellenkezőleg: gyávaság és konformizmus.

Ha történetesen nagyrészt egyetértünk – tárgyilag, tartalmilag – a támadókkal, de ezt az egyetértésünket nyilvánosan kifejezni erkölcsileg aggályos, akkor rendelkezésünkre áll az ilyen esetekben bevált eljárás: a hallgatás.

A saját körünkben elterjedt, de másutt bírált véleménnyel lelkesen egyetérteni: ehhöz se kell merészség, mert közvetlen következménnyel csak a barátaink nézete jár, távolról kritizálhatnak, de ez saját miliőnkben csak erősít bennünket. Ez a csoportkonformizmus tipikus esete, és a konformizmus általában ilyen.

Emlékszem az 1989 előtti rendszerrel szembeszegülő, egykori demokratikus ellenzék történetére: a diktatúrával szemben „kihívóan képviselni és kikövetelni emberi jogainkat” – ehhöz nagy bátorság kellett. De a másként gondolkodó (disszidens), ellenzéki értelmiség szűk mikrokozmoszában ahhoz bizonyos értelemben még nagyobb erkölcsi bátorság szükségeltetett, hogy valaki egy-egy ügyben kiegyezzék a fönnálló rendszerrel, hiszen az ilyesmit ez a kis szubkultúra megvetéssel illette. Lehet, hogy valaki olykor azért volt annyira vakmerő a diktatúra félelmetes hatóságaival szemben, mert még jobban félt barátai ítéletétől. Azidőtt voltak mentségei a csoportkohézió konformizáló nyomásának ebben a szubkultúrában és abban a helyzetben. (Bár ez így is problematikus volt, és nem szívesen idézem föl.)

Föltételezem, hogy a judeoliberális nagyságokat gorombán „bíráló” jobb-bal kórusban szereplő fiatal kollégákat csak a szokványos csoportkonformizmus és a félelmi komplexus vezérli, nem az az alantas nemzedéki szempont, amely szerint most már őket KELL KINEVEZNI világhírű és (főleg külföldön) köztiszteletben álló írástudóknak. Vári György azt mondja, hogy nem, és én hiszek neki. Gondolom, sokan érdekesnek, újszerűnek, stimulálónak érzik, hogy a Magyar Nemzet és a Népszabadság publicistái végre egyetértenek valamiben. Vári György maga személyesen bátor publicista, újságíró, kritikus, aki nagy hatalmú és tekintélyű intézmények és közszereplők bajuszát húzogatja, de mások esetében föltűnő, hogy olyan – közpénz és hatalmi befolyás fölött nem diszponáló – magánembereket gyaláznak itt, akiket szidni csöppet se kockázatos. Hiszen e világhírű magánemberek hírneve is inkább hírhedtség ma: a hajsza pedig csoportos műfaj, a lincselés is az, és a részvevők általában nem hősök.

Az „agresszorral való azonosulás” közismert pszichopatológiai tünetcsoportja valóságos járvánnyá lett a rommezővé változtatott, tönkretett hazánkban, ahonnan a kreatív, találékony, tájékozott fiatalok százezrei menekülnek – és még többen fognak innen menekülni az előttünk álló borzalmas években. Mivel közvetlenül a győztest magasztalni mégiscsak megalázó lenne, ezért csak közvetve lehet előtte meghunyászkodni: avval, hogy az általa kijelölt bűnbakok ellen uszulnak. Az „ellenzéki orbánisták” ma három – jellegzetesen pitiáner és vacak –princípium jegyében egyesülnek.

1. Elegük volt az öreg zsidó liberálisokból, akárcsak a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Magyar Demokrata és a kuruc.info kolumnistáinak.

2. „Konstruktív párbeszédet” óhajtanak folytatni az ún. Jobbik politikusaival; az antifasizmus passzé.

3. Szerintük a Szabadság téri emlékmű elleni tiltakozás „hiszti”. (Ez esetben is az antifasizmus az, ami „elavult”.)

Rendkívül nagyszabású világszemlélet.

Itt egyetlen árva szó se esik arról, hogy mi az, ami a liberalizmusban nem kielégítő. Hogy miért nem adhat – szerintem se – adekvát választ a liberalizmus arra, ami Orbán (és a Jobbik) sikerének titka: a társadalmi kérdések rasszosítására, etnicizálására és kriminalizálására. Jellemző, hogy senki se tiltakozott, senki se háborodott föl, mert az eskütétel utáni parlamenti beszédében a miniszterelnök úr nyíltan szakított olyan apróságokkal,mint az ártatlanság vélelme és az igazságosság (s evvel – minden ellenkező értelmű frázis ellenére – szakított a görög-római és a keresztyén hagyománnyal is). Hiszen amit elvet, az afféle liberális közhelynek számít, aminek a védelme tehát egyszerre volna szégyenletes és kontraproduktív. Márpedig az antikapitalista baloldal nem a szabadságot és az igazságosságot veti el, hanem a kizsákmányolást és az egyenlőtlenséget. Az „orbánista baloldal” – tudattalanul vagy készakarva: ez a végeredmény szemszögéből nézve közömbös – megadta magát a miniszterelnök úr karizmájának, lendületének és hatalmának, s emiatt éktelen haragra gerjedt mindazok ellen, akik úgy-ahogy, jól vagy rosszul, átgondoltan vagy bugyután, de még ellenállnak. A kapituláció miatti (indokolt) szégyen ódiumát népszerűtlen, ráadásul az államhatalom teljes ideológiai és médiaapparátusa által üldözött idős hölgyekre és urakra vetítik. Ők lennének a hibásak a rémüldöző önföladásért. Ez komikus lenne, ha nem volna banális, ezerszer látott, közönséges és erkölcsileg megvetendő.

Erről a cikkről is azt fogja fröcsögni a lakájmédia, hogy „TGM védelmébe vette a liberalizmust”, ami természetesen nem igaz. De csakugyan védem a becsületet, amelyet elvesztenek a saját hitehagyásuk, hűtlenségük, megalkuvásuk miatti röstelkedésükben megveszett árulók. El fogom veszteni emiatt számos kedves emberem rokonszenvét és tiszteletét.

Nem kellemes érzés. Mint mindenki, magam is szeretetre vágyom.

Nincs ennél veszedelmesebb csapda.

Kedves Vári György, én nagyon jól tudom, hogy szinte soha senki nem ismeri el, hogy tévedett. Én megtettem néhányszor: keserves egy dolog. Belevásik az ember foga. Nem jár érte jutalom. Ön ráadásul csak avval követett el hibát, hogy megszólalt. Azt hitte, ledobhatja magáról a kontextust, az elkerülhetetlen, zsarnoki értelmezési keretet.

Ez nem lehetséges. És helyes, hogy nem lehetséges.

 _ _ _

Tamás Gáspár Miklós azt kéri számon szövegemen, hogy alkalmatlan időben született, mivel a benne szereplő, élesen bírált Heller Ágnest és Konrád Györgyöt mostanában rengeteg méltatlan vagy éppen gyalázkodó támadás éri. Aki ilyenkor szólal meg, az megtagadja a szolidaritást velük, amelyet pedig megérdemelnének, mi több, maga is beáll a sorba, együtt üvölt a farkasokkal. Heller és Konrád személyét nagyra becsülöm, életművüket kivételesen jelentékenynek tartom, az őket érő nemtelen támadásokkal szemben szolidáris vagyok velük. Hogy ennek a szolidaritásnak a kifejezését elmulasztottam, hogy nem hangsúlyoztam eléggé, hogy kritikám nem személyükre irányul, hanem álláspontjukat és szerepfelfogásukat kívánom vitatni, hiba volt. Szándékom tehát korántsem az volt, hogy megkíséreljem őket elhallgattatni, annál rosszabb rám nézve, amiért nem voltam elég pontos és körültekintő, nem vettem eléggé figyelembe írásomnak a TGM által felidézett kontextusát. Ezt őszintén sajnálom.

Vári György

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.