Linzi mámor
Ahhoz, hogy egy városról mást és többfélét gondoljanak a turisták, mint korábban, nem árt, ha maga a település is eldönti, mit akar. Nehéz viszont egységeset sugározni kifelé, ha "odabent" nincs párbeszéd. Ezért is volt zseniális ötlet az Európa kulturális fővárosa, vagyis a Linz '09 évad linzi vezetőitől, hogy legelőször az ipari központ üzletembereit boronálták össze annak művészeivel. A két évvel ezelőtti Schaurausch (kirakati mámor) fantázianevű programban arra vették rá a konzervatívnak hitt üzlettulajokat, hogy pakolják ki utcai portáljaikból a minden pillanatban haszonnal kecsegtető portékát, és ideiglenesen engedjék át a kirakatot a kreatív energiáknak. Az csak a siker egyik fele, hogy a városiak így lépten-nyomon installációkba botlottak. A másik, hogy a művészek ráébredtek: az üzletemberek sem szörnyek.
Mindenesetre, aki mostanság Linzbe látogat, az kultúrtúráját lehetőleg ne a helyi Landestheaterben kezdje. Az igazgatója által is bevallottan rémes akusztikájú és foszladozó kárpitú épület helyett hamarosan Európa legnagyobb színházi komplexuma épül. Addig is hiba volt Linz '09 programként és operaírásra felkérni az amerikai Philip Glasst, rendezésre pedig Peter Missottent. Kivéve ha az volt a szándék, hogy a kulturális fővárosban a csillagász Johannes Kepler életéből olyan ősbemutató készüljön, ami abszolút semmiről nem szól. Ám ha valakinek van erre fölösleges negyven eurója, közelről tanulmányozatja, hogyan kell forgószínpadon három órán át egyensúlyvesztés nélkül, egyenletes tempóban gyalogolni.
Olcsóbb és lényegesen kifizetődőbb a múzeumféléket kimazsolázni a Linz '09-kínálatból. Ott van például a Lentos nevű kortárs képzőművészeti monstrum, ami nem kizárólag Egon Schiele portréjáról híres, amelyet fogorvosa hisztérikus leányáról festett. (Az ugyan érdekes, hogy a hajadon ezt a képet közvetlenül elkészülte után késsel szétszabdalta, most pedig nézhető állapotban van. Mégis: Schiele-műveket errefelé viszonylag gyakran látni.) Ott áll viszont a Lentos emeletén egy küllemre jelentéktelen faasztal. Az amerikai performer, zenész, képzőművész Laurie Anderson találmánya azért került ide, a See This Sound című, látványt-hangot összeházasító kiállításra, mert ha leülünk mellé, rákönyökölünk, és fejünket tenyereinkkel megtámasztjuk, az asztal belsejéből "alkarantennánkon" át melódia kúszik föl a fülünkbe.
Ráadásul Anderson Handphone Table-je már 1978-ban elkészült, vagyis kimondott antikvitásnak számít a 2003-ban nyílt kiállítótérben. Amelynek falai egyébként a linzi múzeumrekonstrukciós trendhez hűen vakolatlan betontáblák. Belépti díjai viszont annál barátságosabbak: a felnőttjegy 6,5 euró, a helyi történeti múzeummal, a Nordicóval közös jegyük pedig csak 8. Kiváló a nemrég újjá varázsolt Ars Eletronica múzeum is, de ha rövid időt tölthetünk Linzben, mégsem ezt a helyet javasoljuk. Egy nap is kevés lenne rá, hogy összes ketyeréjét végig próbáljuk.
Ha gyorsan sokat akarunk látni a városból, villamosozzunk föl a Pöstlingberg kilátójába, vagy maradjunk a Linz '09 évadra kissé átfazonírozott főtér környékén. Az ipari központ ugyan ápolt belvárosában sem tudja eltitkolni, mennyire eklektikus. A barokk templomok és a kalapboltjaikkal, pékségeikkel utcára nyíló csinos polgárházak sorát puritán és harsogó színűre festett blokkházak akasztják meg.
A liliputi cukrászdákban föltankolhatunk kicsi és még kisebb - szuvenírnek kiváló - linzer tortácskákból. A fogadókba és a kocsmákba pedig már csak a hangulatuk kedvéért is érdemes belesni. Így a Hofgasse egyik leghíresebb kávéházába, a Goldener Ankerbe, Liszt egykori törzshelyére. Vagy mondjuk, abba az egykori vendégfogadóba, (a mostani Café Centrumba), ahol fellépése után a hatéves Mozart Amadeuska tért nyugovóra az akkoriban még vele együtt koncertező - és nála állítólag jóval tehetségesebb - nővérével.
