Mivel az előző telefonom (pontos kilétét fedje jótékony homály, mindenkinek jobb így) nagyjából annyira volt átlátható, mint egy negyedfokú egyenlet, nem rakta magasra a lécet, amit az Xperiának meg kellett ugrania. A korábbi Xperia-modellekhez képest (nekem azelőtt kettő is volt) jóval több a funkció, app, lehetőség, ám a rendszer alapja nagyjából ugyanaz, így könnyen adaptálódtam. A szükséges dolgok hülyebiztos módszerrel (tologatással) rendezhetők a kezdőképernyőre, a személyre szabás néhány perc alatt megvolt, aztán kezdődhetett az érdemi munka.
A telefon a zsurnaliszta Szent Grálja. Kivéve, ha rossz az a telefon – mert nem több mint egyenes út az agyérgörcs felé. Nincs annál gyűlöletesebb például, mint ha az ember okosnak hazudott mobilja nem tudja kezelni a Google Drive-ot. Ez a pitiáner dolog korábban minden egyes napomból hosszú perceket rabolt el, ugyanis a szerkesztőségi értekezlet előtt csak amiatt kellett bekapcsolnom egy számítógépet, hogy az aznapi munkámat felvezessem a közös táblázatba. Amikor több évnyi szenvedés után az Xperiával néhány pillanat alatt sikerült dokumentálnom a napi tervet, bevallom, elhomályosult a tekintetem egy pillanatra.
Két emailfiókot kezelek a telefonomon, az indokoltnál jóval több kéretlen levelet kapok naponta, ám Mr. X-nek hála, a rendszer remekül áttekinthető, együtt és külön-külön is láthatom a bejövő leveleket. A kedvencem: Mr. X megjegyzi az általam bepötyögött szavakat és később felajánlja őket gépelés közben, nagyságrendekkel gördülékenyebbé téve az emailezgetést, chatelést. (Mínusz: nincs ő betű, ami néha mókás félreértésekre adhat okot.) Bónusz: az ébresztő a régebbi modellektől eltérően egy hagyományos óralapon állítható be, ami nagy segítség azoknak, akik hozzám hasonlóan vizuális típusok. (Nevezzük így finoman a diszkalkuliát.) Ezek persze csak a legszárazabb funkciók, arra, hogy valójában mi mindenre is használom a telefont, én is csak az összegzéskor döbbentem rá.
|
| Salzburg látképe - ilyen tájképeket készít Mr. X szűrők nélkül |
Interjúkat veszek fel. A mikrofon a Rockmaraton egyik színpada mellett, brutális háttérzajban is remekül rögzít. Ezen hallgatom a lemezeket, amelyekről kritikát írok, illetve a mixeket, amelyekkel a futópadon próbálok túlélni. Kipróbáltam fülhallgató nélkül is: meglepően jól szól a hangszóró, nem cincog, van mélysége. Mindezek mellett párhuzamosan nyomom a Twittert és a Facebookot, nézem-küldöm az itt megosztott videókat, a rendszer mégsem fagy le, nem hagy cserben, pillanatok alatt vált fényképező üzemmódba, hogy elkaphassam a nagy pillanatot, amikor az örömmámorban úszó magyar szurkolók meghódítják a villamosmegálló tetejét a Portugália elleni meccs után.
Ez például neuralgikus pont: a 23 megapixel ugyan szép szám, a lényeg viszont az, mit kezdhetek vele. Ily módon parádés képsorozatot készítettem két, ezer fokon pörgő gyerekről a tragikusan megvilágított dinoszauruszok között a Millenáris félhomályában, de a Ligetvédőket is videóztam, ellenfényben, mégis használható lett a felvétel.
A makrók kifejezetten szépek, mindenki boldog lehet, akinek különös perverziója az, hogy lefotózza a vacsoráját (haha, ezt is kipróbáltam egy sajtóeseményen).
|
| Az adekvát kajafotó - nem a sajtóeseményről. Mr. X automatikusan felismeri, hogy ételt fényképezünk! |
Az EFOTT első napján negyven fokban, tűző napon kellett ügyintéznem, s bár én ropogósra sültem, egyrészt nem égett ki a szemem, mert a képernyő valószínűleg egy gömbvillám közepén is jól látható lenne, másrészt a forróság ellenére sem merült le az akksi. Ha Mr. X mégis túlmelegedne, okosan jelez, és pihenni küldi magát egy kicsit.
A telefon saját képszerkesztője önmagában is tud annyit, mint az effajta appok nagy része, így hacsak nem akar valaki Van Gogh-festményt varázsolni a saját portréjából, kényelmesen elboldogul ezzel is. Van beépített kollázskészítő, romantikus nyaralási tablók eszkábálására. Valószínűleg fél napomba telne, hogy az összes képszerkesztő-összerakó funkciót kiismerjem. Az ujjlenyomatolvasónak köszönhetően többé már nem kell félnem, hogy az asztalomon hagyott telefonról egynémely segítőkész kolléga explicit SMS-eket küldözget a nevemben (persze ilyesmiről csak hallomásból tudok), esetleg kiírja a Facebookra, hogy terhes vagyok. Az ember nem is gondolná, milyen megterhelő néha újságírónak lenni.
És amikor már éppen úgy örültem Mr. X-nek, mint Stieber Zoli góljának Ausztria ellen, sőt, kezdtem gyanúsan sok időt tölteni a telefonommal, szinte óhajtva a testi kontaktust, beütött a krach: piacra dobták a Pokémon GO-t, végképp a mobilfüggőség mocsarába taszajtva engem. A jó újságíró ugyanis nem csupán naprakész, de egyenesen a trendek előtt jár, így az elsők között voltam, akik elkezdtek Pikachura és Charmanderre vadászni – persze csakis szakmai alapon. A játék valóságos merénylet az akkumulátorok ellen: egyszerre használ internetet és GPS-jelet, úgy meríti a telefont, mint egy rosszul megírt sajtóközlemény az újságíró agyát. Ehhez képest többször abszolváltam több órás pokémonvadászatokat (ha a főnök kérdezi: csakis munkaidőn kívül), s bár mindenki a játék állandó lefagyására panaszkodik, velem ilyen mindössze néhányszor fordult elő. Igaz, Pikachu eddig még nem mutatkozott, de ez vélhetően nem Mr. X számlájára írható.
|
| Fotók mindenféle fényviszonyok közt, Pikachu még mindig sehol |
Mr. X fő erényeként egyébként épp a hosszú üzemidőt említik: a gyártó szerint akár 48 órán át is használható egy feltöltéssel. Annyi fix, hogy a fent ecsetelt extrém viszonyok mellett bírja egy teljes napig, úgyhogy átlagos felhasználónál simán meglehet a két nap, és nekem sem kell idegösszeroppanást kapnom, hogy épp akkor merülök le, amikor épp az évszázad sztoriját küldeném át az online szerkesztőknek. A teszt végére elválaszthatatlanok lettünk – mármint Mr. X és én –, akár Bud Spencer és Terence Hill, Starsky és Hutch: munkatárssal még sosem volt ilyen bizalmas a viszonyom.
