A politikusoknak sokszor megéri hülyének lenni

Tisztázni kell persze, hogy mi számít hülyeségnek (stupidity) a hétköznapi életben és a tudomány világában. Erre Pálfi Bence úgy válaszolt, hogy

hétköznapi hülyeség az, amit az emberek hülyeségnek minősítenek.

A viselkedési közgazdaságtan tudorai szerint az emberek nem racionális döntéshozók, a döntési szabályok nem feltétlenül a normatív logika szabályait követik (a szabályoktól való eltérés mechanizmusát egyébként negyven éve kutatják). Triviálisan: az embereknek bizonyos szituációkban elvileg ésszerű döntéseket kellene hozniuk. Normálisan kellene viselkedniük, szépen kellene beszélniük, ehelyett káromkodnak és mégsem úgy cselekednek. És ha nem úgy cselekednek, ahogy az elvárható volna tőlük, akkor mondhatjuk, hogy hülyeséget követnek el. Ha a racionális döntés helyett valami egészen mást csinálnak, akkor azt nevezheti a pszichológia stupiditynek (tudományosabban: irrational behaviour). A hülyeség kérdéskörét pedzegeti Robert Sternberg amerikai intelligenciakutató is, számos tudós igyekszik az irracionális viselkedés okait feltárni.

Kérdés, hogy milyen társadalmi helyzetekben vagy egyéni szituációkban lehet kimondani, hogy valaki „hülyeséget” csinált.

A házasságkötés mondjuk lehet jó példa, mert sok házasságkötés végződik válással, mégis sokan adják rá a fejüket. Holott ha  döntésüket jól átgondolják, tudhatták volna, hogy a döntésük hibás volt.

Az emberek emlékezetes fényképeket készítenek a lagziról, és amikor meggyűlölik egymást, nem értik, hogyan dönthettek életük korábbi szakaszában annyira rosszul. Még durvább a helyzet, amikor valaki vállalkozni kezd. Annak az esélye, hogy egy vállalkozás sikeres legyen, igen csekély, hiszen ismerjük a bukott vállalkozások számát. Ha nem működne a vállalkozó szellemű emberekben az irracionális optimizmus, valószínű, hogy egyáltalán nem volnának vállalkozások. De hát akkor feltalálók sem lennének. Ha az emberiség minden időben racionálisan döntött volna, akkor – meglehet – még mindig fönn ücsörögnénk a fán.

– A kutatásunk egyik végső eredménye – mondta Pálfi Bence –, hogy mennyire egyet tudnak érteni az emberek arról, hogy valami hülyeség vagy nem hülyeség. Amikor elolvastattunk velük egy történetet, a többség egyetértett abban, hogy azt hülyeségnek lehet-e nevezni vagy sem. Megvan az elvárás a közösségekben arról, hogy melyek azok a szabályok, amelyeknek meg kéne felelni, és melyek azok, amelyeknek nem. A hülyeségnek címkézett viselkedések három kategóriába sorolhatók. Az elsőnek a magabiztos tudatlanság ágyaz meg. Gyakorta nem tudunk egyensúlyt tartani a valós és a vélt képességünk között, tehát ezekben a helyzetekben nem vagyunk tisztában a képességeinkkel. Ilyen az, amikor valaki ittasan vezet. Ivott, ami által a képessége csökkent, viszont a magabiztossága nőtt. Az ittas vezetésre az emberek többsége azt mondaná, hogy hülyeség. Akkor is az, ha nem karambolozik az ember, mert növeli ennek az esélyét.

Akadtak viccesebb példáink is: valaki kőhajítót épített a kertjében, és eltalálta vele magát. A képesség és a magabiztosság egyensúlya nagyon fontos. Van úgy, hogy picit romlik a képességünk, vagy egy szinten marad, de a magabiztosságunk megnő, mert például olyan csoportba kerülünk, ahol csak pozitív visszajelzéseket kapunk. Ha nincs kritika, elhisszük magunkról, hogy mindentudók és tévedhetetlenek lettünk, holott a képességünk nincs meg hozzá, mások tanácsaira lenne szükségünk. Így elhihetjük, hogy biztosan értünk valamihez. A vállalkozásoknál is előfordul, hogy eleinte kikérik mások tanácsát, aztán már nem. Egyszer csak bedől az építmény. Sternberg is kiemelte, hogy a politikusok veszélyben vannak, mert nem merik nekik megmondani, hogy főnök, ez így nem jó. Csak úgy lehet pozícióba kerülni, hogy először, amikor még tudjuk magunkról, hogy tapasztalatlanok vagyunk, kikérjük mások tanácsát. Később mégis kialakul az a tudat, hogy a sikeresség belőlünk fakad.

Forrás: Thinkstock

Az is fontos persze, hogy az emberek általában mások hülyeségeit tudják jól megítélni. Tény, hogy a kutatók a saját hülyeségek világát kevésbé vették figyelembe. Pálfi Bencééknél a gyakorlatban megkérték az egyetemi hallgatókat, hogy naplózzák mindennapjaikat. A feladatuk az volt, hogy a hülyeségnaplókba jegyezzék fel a saját vagy mások által elkövetett hülyeségeket. A bevallott saját hülyeségek többsége a figyelmetlenséggel volt kapcsolatos. Akadt olyan, aki leírta: nem szeret ugyan felszállni a villamosra, ha nagy a tömeg, mégis felszállt. Ezt a pszichológusok kontrollproblémának tekintik. Tipikus példa rá, amikor kikérjük az étteremben a desszertet, és nem bírjuk megállni, hogy megegyük, pedig már degeszre tömtük magunkat. Megesszük, mert fizettünk érte, vagy annyira jól néz ki. Ellentmondunk annak az elvárásnak, hogy ne együnk, mert rosszul leszünk tőle.

Arányok nincsenek. Nem lehet azt mondani, hogy iksz számú ésszerű döntésre ennyi meg annyi lehetetlen döntés jut. Csak azt lehet megállapítani, hogy a már hülyeségnek nevezett eset miért következett be. A magabiztos tudatlanság, a kontroll hiánya és a figyelmetlenség a három fő ok. Elfelejtünk például bemenni a kórházba, helyette „véletlenül” dolgozni kezdünk. A zseni professzor nem veszi észre, hogy pizsamagatyában megy előadásra, pedig az IQ-ja az egeket veri. Az is előfordult, hogy valaki elfelejtette, hogy autóval ment dolgozni, és tömegközlekedéssel ment haza. Másnap reggel aztán bejelentette a rendőrségen, hogy a járgányt ellopták.

Pálfi Bencének az Eb német–ukrán meccséről hoztam példát. A Mustafi nevű játékos, aki azért került a német csapatba, mert a társa lesérült, rögtön a meccs elején fejelt egy gólt, amivel a mennybe ment. A félidő végén majdnem fejelt még egyet – a saját kapujába. Hazafejelte a labdát, de majdnem átstukkolta a kapusát. Mustafi hülyeséget csinált, és ha öngólt fejel, valószínűleg gondjai támadnak a karrierjével. Hajszálon múlott a sorsa.

Ez nagyon hasonlít arra, mint amikor butaságot mondunk olyan értekezleten, ahol nem volna szabad megszólalnunk. És visszaszívnánk, de már nem lehet.

– Azt is vizsgáltuk – ecsetelte Pálfi Bence –, hogy milyen következményekkel járnak a hülyeségek. Kérdeztük például, hogy mit mekkora hülyeségnek tartanak, és mennyire súlyosak a tett következményei. Ha Mustafi átfejelte volna a saját kapusa fölött a labdát, azt a focirajongók súlyos hülyeségnek tartották volna, és évek múlva is emlékeznének rá. Így viszont hamar elfelejtjük. Az emberek részben a következmények alapján ítélik meg a hülyeségeket.

A fiatal kutatónak azt a kérdést is feltettem, hogy szeretnek-e az emberek hülyének látszani. Én ugyanis gyakran sportot űzök belőle. – Amikor riportot készítek, bárgyún nézek, kicsit a fejemet oldalra is hajtom, amitől még szerencsétlenebbnek mutatkozom: megsajnálnak, és szívesebben megnyílnak. Hülyének látszani sokszor megéri – hangzott a vallomásom.

– Egy szociálpszichológiai kutatás ­során azt vizsgálták, hogyan hat az, ha valaki bénázik – reagált a pszichológus. – Érdekes eredmény született. Ha kompetensnek tartják az illetőt, és elkövetett egy nagy baklövést, rokonszenvesebbnek látták. Ha valaki úgy bénázik, hogy nem ért ahhoz, amit csinál, szimplán kinevetik. Magyarul:

a politikus megbotolhat az utcán, ha ért a munkájához. De ha béna politikusként napjában hatszor elesik, az még véletlenül sem lesz rokonszenves.

Pálfi Bencéék a cikk készítésekor a kutatási alapanyagot hírportálokról, fórumokról és blogokról vették, a kísérleti alanyoknak valamilyen viselkedést kellett hülyeségnek minősíteniük. Amikor kikerült az angol nyelvű szöveg az online felületekre, rögtön megtalálta egy amerikai közgazdász blogja. Másnap felhívták a témavezetőt, Aczél Balázst, az ELTE Affektív Pszichológia tanszékén oktató kutatót a Washington Posttól – persze hajnali kettőkor –, hogy adjon interjút. Az összes táblázatot végigkérdezték, mindent meg akart érteni a lelkiismeretes cikkíró.

– Már dolgozunk az újabb ­projektünkön, amit össze tudnánk kapcsolni a tudományos diákköri dolgozatunkkal – mondta mosolyogva az Angliába készülő ifjú kutató. – Az izgat bennünket leginkább, hogy a hülyeségek – vagy az irracionális döntések – és az intelligencia között nincs közvetlen összefüggés. Az egyetemi professzorok és a mosónők is tudnak hülyeségeket csinálni. Sternberg is felhívja rá a figyelmet, hogy a legkompetensebbek tudják a legnagyobb hülyeségeket elkövetni.