galéria megtekintése

A százéves dada

10 komment


Trencsényi Zoltán

„A világ csak a dadaizmus leányvállalata”
Tristan Tzara, 1920

1916-ban vajon sakkozott-e Lenin Tristan Tzarával? Egyáltalán: találkozott-e Svájcban az akkor emigrációban élő kommunista forradalmár a dadaista művészeti forradalmárral? Valóban ellátogatott-e Lenin a zürichi lakásától néhány háztömbnyire működő Cabaret Voltaire nevű mulatóba, a dadaisták törzshelyére, amint azt a művészeti bulvár feltételezi?

Ja, és mi az a dadaizmus?

 

Felületes vélemények szerint a dadaizmus nem más, mint botrányok sorozata, művészetnek kikiáltott spontaneitás, gúny, infantilizmus, öncélú tréfa, cinizmus, a világ felé mutatott fityisz, féktelen provokáció. És a felületes vélemények lényegében helytállóak is. Mert az avantgárd egyik első irányzata, a dada valóban ezek összessége, más kérdés, hogy fura és botrányos megmutatkozása helyénvaló volt. Rikácsoló abszurditásával az értelmesnek látszó világ szétzüllésére, az értelem átmeneti hiábavalóságára mutatott rá.

1916-ot írtunk.

Az abszurdba menekültek

A dadaizmus létrejöttében döntő szerepe volt az első világháborúnak. Annak a történelmi kataklizmának, amely először rendítette meg az európai ember magabiztos, szilárd hitét abban, hogy a modern világ egyben értelmes világ is. Hogy a dolgok fejlődése, az értelem térhódítása törvényszerűen egy humánus, művelt és okos jövőt eredményez. A háború őrülete nem ezt mutatta...

A dadaisták azokból a művészekből verbuválódtak, akik az első világháború elől menekültek Svájcba. A Németországból érkezett színházi dramaturg, Hugo Ball élettársával, Emmy Hennings énekesnővel pár házra az emigrációban élő Lenin lakásától, a zürichi Spielgasse 1. szám alatt 1916. február 5-én nyitotta meg az ötven férőhelyes mulatóját, amelynek a Cabaret Voltaire nevet adta, és ahol a következő időszakban meghökkentő, értelmetlen, vicces és botrányos művészeti eseményekre került sor. A lassan híressé/hírhedtté váló művészkocsmában rajtuk kívül több emigrációban élő művész bukkant fel, így mások mellett Tristan Tzara, Richard Huelsenbeck, Max Oppenheimer, Marcel Janco, Hans Arp, de csatlakozott hozzájuk Erik Satie, André Breton és még jó néhány különös figura. Formabontó színházi műveket, performanszokat és lármazenei koncerteket mutattak be, hangkölteményeket, újságokból összeollózott szavakból/mondatokból épített verseket szavaltak (olykor több nyelven, egyszerre), pamfleteket, kiáltványokat olvastak fel. Pukkasztották a polgárt.

Hugo Ball jelmezben
Hugo Ball jelmezben
Forrás: Wikipedia

Lassan művészeti mozgalommá szerveződtek, amelynek a dada nevet adták. Hogy ez mit jelent pontosan? Semmit. Bármit. A nevet a művészettörténeti feljegyzések szerint 1916. február 8-án a délutáni órákban Tristan Tzara találta ki, miközben, ahogy a krónikások megjegyzik: „Arp egy brióst emelt a bal orrlyukához." Maga a szó a franciában lovacskát jelent vagy vesszőparipát, amúgy jelent rögeszmét, gyermekgondozót, más nyelvekben igen-igent, ám ez tulajdonképpen mindegy is. Hugo Ball 1916. július 14-én felolvasta az első dadaista kiáltványt, amelyben leszögezte: „A dada új művészeti irányzat."

Az első dadaista csoport tehát Zürichben szerveződött, később nyughatatlan, vándorló természetének köszönhetően felbukkant a világ más területein is. A mozgalom legjelentősebb központjai közé tartozott Berlin, Köln, Hannover, New York és Párizs, kisebb dadaista csoportok alakultak Hollandiában és Olaszországban is.

Megszüntethető-e az értelem

Mielőtt csupán egy harsány bohóctréfának gondolnánk a dadaizmust, ne feledjük: alapjaiban változtatta meg a művészetet. A dadaisták lázadtak, röhögtek, illetlenkedtek, közben a világ képébe kiáltották a világ ostobaságát, a művészetben pedig hihetetlen energiákat szabadítottak fel.

Tréfa és véres pózok

„A dadaista szereti a rendkívülit, sőt az abszurdot. Tudja, hogy az ellentmondásban az élet nyilvánul meg, és hogy kora minden eddiginél inkább a nagylelkűség megsemmisítésére irányul. Örömmel fogad el ezért mindenfajta maszkot. (...) Mivel az eszmék csődje az emberképet a legmélyebb rétegekig szétzilálta, patologikus módon előlépnek az ösztönök és a háttérjelenségek. És mert semmilyen művészet, politika vagy hitvallás nem látszik felnőttnek ehhez a gátszakadáshoz, nem marad más, mint a tréfa és a véres pózok."
                                                         (Hugo Ball: Menekülés az időből, 1916. Fordította: Beke László)

Rényi András művészettörténész szerint a dada legfontosabb kérdése egyenesen az volt: megszüntethető-e az értelem.
– Az avantgárdot megelőző modernizmus régi művészeti problémák megoldásaként, a művészettörténet folyamatosságából jött létre – mondja Rényi. – Az avantgárd annyiban különbözik a modernizmustól, hogy radikálisabb. Az intézményesült, rutinszerűvé vált, professzionális művészettel fordul szembe. Elutasítja annak teljes intézményrendszerét, nem fogadja el, hogy annak múzeumaiban állítson ki, annak szakemberei ítéljék meg a művészetét, támadja a művészi hagyományokat, a kánonokat, megkérdőjelezi a művészet saját, belső értékrendjét. Támadja a műkereskedelemmel kapcsolatos játékszabályokat, a művészet világában elfogadott társadalmi konszenzusokat. És elutasítja azt is, hogy aki művész akar lenni, annak be kell lépnie ebbe a körbe, és még újítóként is ezen belül kell maradnia. Az igazi avantgárd egyik első irányzata volt a dada, amely megkérdőjelezte és nevetségessé tette a művészeti közmegegyezés összes elemét. De a dada még tovább ment: lényegében azt a kérdést tette föl, hogy megszüntethető-e az értelem. Vajon megjeleníthető-e üzenetként az általa kínált totális blődli, zűrzavar, az értelmetlenség? A dada megpróbálta manifesztálni az értelemhiányt.

Rényinek igaza van: a dada mindent aláásott és elbizonytalanított a művészet területén. Ám a művészettörténész hozzáteszi azt is: az avantgárd, azon belül a dada vad kísérlete, hogy magát az intézményt zárójelbe tegye, mégsem sikerült, mert a művészeti intézmények általában felfalják azt, ami ellenük támad. A művészeti kánon és a művészettörténet részévé teszik, ezzel elcsendesítik.

A „nonfuguratív” nyelv

Szkárosi Endre költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, előadó még egy fontos eredményét említi a dadaizmusnak. Jelesül, hogy ez a tiltakozásból, dacból született mozgalom nemcsak a képzőművészet és az előadó-művészet területén csavart nagyot a kialakult szokásokon, de az irodalom, a költészet értékrendjét is megváltoztatta.

– Az első világháború a korábbi háborúkhoz képest a leggyilkosabb, a legszokatlanabb, a legésszerűtlenebb háború volt – kezdi Szkárosi. – Minden racionalitást, hagyományt viszonylagossá tett. A művészetben is. A dada elkeseredett és játékos lázadás volt ez ellen. Szórakoztatott, gúnyolódott, provokált. Száz év messzeségéből már azt is kimondhatjuk, hogy nagyon erőteljes áttörés volt az akkor már zajló európai művészeti megújulás folyamatában. Nem elsősorban a művészet, inkább a megelőző korszakok művészetfelfogásának elvetése tekintetében. Fontos, hogy a dadaisták az irodalomban és a költészetben is elhozták az absztrakciót a közlés és a jelentés addig szokásos automatikus szükséglete helyett. A dadaisták a képzőművészethez hasonlóan a szövegben is létjogosultságot adtak a „nonfigurativitásnak". A dadaizmus egyébként a szórakoztatás dimenzióját is felvállalta, így lebontotta azt a falat, ami a magas művészet és az utca embere között volt. A művészeti kreativitás totális felszabadításában pedig sokan saját maguk végtelen távlatait is megpillanthatták.

A viharos színre lépést viharos eltűnés követte: a dadaista mozgalom az ­1920-as évek közepére megszűnt. Eredményei azonban nagyon erős hatást gyakoroltak a későbbi neoavantgárd törekvésekre, így magyarországi művészek tevékenységére is: Kassák Lajos, Déry Tibor, Moholy-Nagy László, később Altorjay Gábor, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és mások művészetére.

– Szerintem a dada felbukkanása ma sem lenne haszontalan – véli Szkárosi –, mert ez a látszólag kaotikus, radikális, zavarba ejtő, mégis egyszerű, tiszta, őszinte kifejezésmód a mai high-tech művészeti tömegtermelésben egy tisztább, egyszerűbb, emberközelibb művészetet kínálna.

Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy emellett a világ is megérett arra, hogy valaki megint a képébe kiáltsa kegyetlenségeit és ostobaságait. Jól jönne, ha ez a 100 éves, idős dada kíméletlenül közölné vele ismét, hogy Gadji beri bimba glandridi laula lonni cadori!
Aztán lehetne röstellkedni nagyon.

Hallatlan és halhatatlan

A dadaizmus szokatlan gesztusaival a felfoghatatlan dolgok szerkezetét kutatja, miközben önmagát többszörösen lenullázva, az irónia ruhájában önmaga ellensége is. A dadának nincs kezdete, mert folyamatosan maga a jövő. Egyetlen alternatívája létezik, az Edwinizmus, amely a természetet pokolnak tekinti, és az erről való megfeledkezés módszereinek kidolgozására törekszik. A dadaizmus hallatlan és halhatatlan.
                                                                                  (ef Zámbó István képzőművész, zenész)


Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.