Ferenc és a végtelen

A pápa kimondott valamit, ami a valódi, hiteles tudományos világban evidenciának számít. Kilépett egy mederből, II. János Pál pápa ismereteim szerint nem ment el eddig. Ezzel a kijelentéssel Ferenc pápa leveszi azt a terhet a hívőkről, hogy mindenáron ellenkezniük kelljen a tudományosan igazolt tényekkel. Mellesleg a katolikus egyház sokkal kevésbé tekinthető ezen a téren fundamentalistának, mint időnként a protestáns egyházak – mondom ezt annak fényében, hogy református közösséghez tartozom.

– Az élet keletkezéséről az evolúció nem mond semmit. A zseniális darwini gondolat tehát egy modell, ami valahonnan elindul.

– Juhász Nagy Pál biológus, ökológus tanárom szerint az evolúció nem más, mint az élővilág genetikai átalakulása. Nem fejlődés, hanem változás. A sokféleség kialakulása, majd ezt követően az optimum keresése a létrejött populációk számára. Egy élőlény és egy populáció az adott keretek között keresi azt a formát, helyet, megoldást, ami a számára a legjobb. A sokféleség kialakulása véletlen, a szelekció viszont nem az. Az evolúció nem azt mondja, hogy az ember fejlettebb, mint egy pillangó vagy egy rózsa, hiszen egy pillangó vagy egy rózsa a maga nemében a többi pillangók és a rózsák között a legfejlettebb. Legfeljebb azt állíthatjuk, hogy az ember biológiai szabályozása komplexebb. Az evolúció nem lineáris. Nem azt jelenti, hogy a majomból előbb a kőbaltát használó ősember, ebből pedig a tévét néző huszonegyedik századi lény lett. Úgy tűnik, erre utal a tudományos bizonyítékok alapján valószínűsített modell, miszerint az evolúció „faszerű”, és legfeljebb arról beszélhetünk, hogy valamikor a majmoknak és az előembernek közös ősei voltak.

– Megreformálhatja Ferenc pápa a katolikus egyházat?

– Nem az én feladatom ennek eldöntése, de lehetségesnek tartom. A minap egy katolikus iskolában a genetikáról tartottam előadást. Az előttem felszólaló káplán már azt mondta, amit október végén Ferenc pápa. Ez a gondolat benne volt a levegőben, és nagyon előremutató, hogy elhangzott.

A pápa levette a választás terhét a hívőkről Alessandro Bianchi / Reuters

– A hit korlátozhatja-e a tudományos kutatást?

– Az igazi tudomány azon áll, hogy megfelelő kérdéseket tudunk-e feltenni. Szent-Györgyi Albert szerint kutatni annyi, mint úgy nézni, amit mindenki nézett már, hogy azt lássuk meg benne, azt gondoljuk róla, amit senki más nem látott vagy gondolt addig. Kérdéseink az adott kor technikai színvonalának felelnek meg. Az Agy-díjas oxfordi kutató, Somogyi Péter és az itthon dolgozó Freund Tamás munkatársaikkal együtt olyan hálózatokat vizsgálnak a hippocampusban, amelyekben óriási mennyiségű sejt együttes kisülése, szinkronizálódása jelent egy memórianyomot. Ilyen vizsgálatokra pár évtizeddel ezelőtt nem volt lehetőség. Napjainkban a nem verbális gondolatátvitel „kutatása” megfelelő metodika híján legalábbis kétes területnek számít, de pár évtizeden belül akár ezzel kapcsolatban is megfogalmazhatunk hiteles kérdéseket. Tudománytalan (azaz a tudomány határain kívül eső) kérdések szerintem ott kezdődnek, amikor például azt firtatjuk, hogy mi van az élet után? Én azt hiszem (nem tudom, hanem hiszem), hogy az ember halálával nem fejeződik be minden, lehet, hogy van valami más ezt követően is. De ha én most a lélekvándorlással, tudományosnak vélt eljárásokkal foglalkoznék, az bizony tudománytalan lenne.

Az Éjjeli menedékhelyben kérdezik Lukától, a vándortól, hogy szerinte létezik-e Isten. A válasz: „ha hiszel benne, létezik, ha nem hiszel benne, akkor nincs”. A filozófusok szerint ez a szubjektív idealizmus. Az idézett mondat üzenete bár vonzó, de egyébként szerintem hamis, mert Isten nem attól létezik, hogy hiszek benne. A hit nem látható dolgokban való bizonyosságot jelent. A tudományos kutatás pedig, legalábbis a természettudományokban, az emberi gondolkodás számára elvileg akár a közeli jövőben racionálisan megközelíthető kérdések és a mások által reprodukálható válaszok összessége. Az a teológus, aki a világteremtés hétnapos – 168 órás – változatát vallja, túllép egy határt, mert bagatellizálja a Bibliának az eszmeiségét, ami nem konkrét szavakból és értelmezésekből áll.

– Az ön személyes hite szerint Isten teremtette meg a világmindenséget, azok törvényeit, benne az élettel és az emberrel. Nem jelentett ez konfliktust a genetika tudományának művelése során? Foglalkozhat valaki úgy a tudománnyal, hogy közben tudományon kívüli dolgokat is elfogad?

– Számomra ez nem jelentett semmiféle konfliktust. Ráadásul meggyőződésem, hogy a tudománynak határai vannak, nem mindenható, és léteznek a tudomány által nem vizsgálható területei az egyes ember életének. A tudományos megismerés egy csodálatos, bizonyítékokon, modelleken alapuló kaland, valamelyes bepillantás Isten alkotásaiba. A hithez számomra nincs szükség tudományos bizonyítékokra, ott a bizonyosság szükséges. Ez a bizonyosság az Isten és az egyén között létrejövő legszemélyesebb kapcsolat során keletkezik.

– Mire kérdezhet rá a tudomány és mire nem?

– Mindenre rákérdezhet, ami emberi eszközökkel (elődeinktől kapott tudás, tapasztalat, technológia) megközelíthető. Arra viszont nem, ami nem rám tartozik, pl. mi van az élet befejezése után vagy például hogy mi a „tudományos háttere” az Isten csodáinak. Utóbbiak ál-természettudományos „magyarázatai” csupán szánalmas tudálékoskodások. Ez persze az én személyes véleményem, senkire nem kívánom (és nem is lehet) ráerőltetni a nézeteimet.

– Hisz a tudomány mindenhatóságában, határtalanságában?

– Nem hiszek, mert ez butaság. Meggyőződésem, hogy az ember alkotta tudománynak a maga egyre színesebb és mélyebb gazdagsága mellett is vannak határai, és akik tudománnyal foglalkoznak, előbb-utóbb belátják ezt. Ez az a belátás, ami nem elégedetlenséget, kielégítetlenséget okoz, hanem harmóniát az ember lelkében arra vonatkozóan, hogy meddig tart a kompetenciánk. Aki belenéz a (teremtett) világ ember által vizsgálható részleteibe, az, akármilyen is az önismerete és világnézete, valamilyen módon nagyon szerény kell hogy legyen. Erre nagyszerű példa adódik a genomikában, ahol az elképesztő fejlődés mellett (és nem ellenére) hamar rádöbbenhetünk túlzásainkra és arányvesztéseinkre.

– Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy a tudomány kérdése: miként működik valami, míg a hit kérdése, hogy miért? Miért vagyok, mi az a szerep, feladat, ami nekem lett kiosztva?

– Aki kellően hosszú időn keresztül foglalkozott tudománnyal, szerintem biztosan eljutott legalább egyszer arra a pontra, hogy rácsodálkozzon az előtte álló döbbenetes végtelenre, s átélje: biztosan nem tud minden kérdésre választ adni. Utódaink pár tíz vagy száz év múltán képesek lesznek újabb kérdések megközelítésére az akkori technológia, az akkori informatika által biztosított lehetőségekkel, de nekik is lesznek majd még akkor sem megválaszolható kérdéseik. Ők is rácsodálkozhatnak majd a Teremtés csodáira. Már az is felemelő és biztató, ha értelmes kérdésekkel állunk elő, hiszen az eredeti kérdések kitalálása, megsejtése az, ami a tudományokat leginkább előreviszi.

Az evolúció nem azt jelenti, hogy a majomból előbb a kőbaltát használó ősember, ebből pedig a tévét néző huszonegyedik századi lény lett Nikola Solic / Reuters

– Meddig mehet el az ember a Teremtő titkainak feltárásában?

– Amíg a Teremtő megengedi. Szerintem sokkal tovább engedi, mint gondoljuk, nem kellene a jelenben nem megoldható kérdéseket az Úristen „nyakába varrni”. A középkorban halálos bűn volt a boncolás, ma e nélkül nincs orvosképzés. A határok folyamatosan változnak, de vannak pontok, amiket nem tudhatunk meg, mert egyszerűen illetéktelenek vagyunk. Meggyőződésem például, hogy a neurobiológia káprázatos fejlődése mellett is, nincs az a legbonyolultabb sejt- és hálózatelmélet, amely a lélek fogalmát természettudományos közelségbe tudná hozni.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer megengedhető lesz az ember klónozása?

– Nem, azaz nagyon remélem, hogy nem. A szövet-, szervklónozás, a biológiai struktúrák 3D-s nyomtatása, az úgynevezett indukált pluripotens őssejt-technológia, valamint a szintetikus biológia óriási távlatokat jelenít meg. A reproduktív klónozás (tehát a teljes szervezet többszörözése) szerintem egy valódi határsértés, és nem egyeztethető össze semmiféle vallásos vagy akár humanisztikus etikával.

– Sokan úgy vélik, hogy a hit és tudomány két alapvetően különböző, összeegyeztethetetlen valóságot képvisel. A természettudományokban a XX. században bekövetkezett forradalmi változások azonban az ókor után ismét közelítik egymáshoz e két világot. Találkozhatnak is?

– A hit és a tudomány egymástól megkülönböztetendő, de egy egyénen belül igenis összeegyeztethető (szerintem összeegyeztetendő) territóriuma az embernek. John Polkinghorne (Queen’s College, Cambridge) fizikus és anglikán lelkész mondta: az nem megy, hogy ő hat napon át fizikus és vasárnap teológus. Mindig, mindenkor együtt él benne ez a két hivatás.

– „Az emberiség, anyagi hatalmának látszólag határtalan kiterjesztésével egy olyan hajóskapitány helyzetébe került, akinek hajója oly mértékben csak vasból és acélból épült, hogy iránytűje az északi irány helyett már csak a hajó vastömegére mutat. Ilyen hajóval többé semmilyen úti célt sem lehet elérni; a hajó már csak körbeforog, s eközben ki lesz szolgáltatva a viharoknak és tengeráramlásoknak” – írta Werner Heisenberg, a kvantumfizika egyik legnagyobb kutatója. Ebből az következik, hogy minél többet tud az ember, annál kiszolgáltatottabb? Vagyis annál jobb nekünk, minél kevesebbet tudunk?

– Számomra elkeserítő és nagyon kiábrándító lenne, ha így lenne. A tudásanyag fokozatos növekedése, az interneten való hozzáférhetőség gyönyörű demokratizmusa hitem szerint még inkább Isten munkatársává emeli az embert. Ez szerintem akkor is így van, ha ez a munka, ez a feladat a globális narratívájában apró részlet csupán térben és időben.