Tostao hidegen

Nem mellesleg: 1971-ben azért kellett „új” ember a válogatott élére, mert Hoffer József az Eb-selejtezőkön elszenvedett 3-0-ás szófiai vereség után leköszönt. (A tréner főállásban a Magyar Távirati Iroda sportosztályának köztiszteletben álló vezetője volt, és a „bolgár” blamázst követően az MTI gépírónőjét arra kérte a Vaszil Levszki stadionból: „Írja, legyen kedves! Lemondott Hoffer József szövetségi kapitány...”)

A „második Marseille” nyomán a csapat romokban hevert, az újságokban pedig ilyesmiket írtak:

„A magyar labdarúgók általában nem tudnak futni, erőnlétük gyenge, technikájuk fogyatékos, taktikai képzettségük elégtelen. Elhihető-e az, hogy játékosaink és edzőink eleget dolgoznak? Nem hihető el. Fel kellene ébredni a hamis illúziókból, és a valóság követelményei szerint cselekedni.”

Mielőtt bárki hajlamos lenne párhuzamokat vonni, hadd idézzem fel, hogy ezek a szavak olyan futballistákhoz és edzőkhöz szóltak, mint Páncsics Miklós, Kocsis Lajos, Fazekas László, Albert Flórián, Zámbó Sándor, illetve Baróti Lajos, Keszthelyi Mihály, Kovács Imre, dr. Lakat Károly vagy Machos Ferenc.

Tűnődni legfeljebb azon érdemes, hogy a hajdani kritikusok miként tudnák megfogalmazni véleményüket az azóta eltelt évtizedek mind mélyebbre süllyedő, mára már szinte teljességgel észrevétlen és indifferens hazai álfutballjáról...

De akkoriban még nagy érdeklődés övezte a magyar labdarúgást: az NB I/B huszonkettedik fordulójában például 7000 drukker ment ki a Békéscsaba–FŐSPED Szállítók meccsre, és 5000-5000 szurkoló tekintette meg a Debrecen–Várpalota, valamint a Kecskeméti Dózsa–Oroszlány találkozót. A másodosztályú nézőátlag azon a hétvégén 3225 volt... Így aztán kitüntetett figyelem kísérte, hogy Illovszky kiket hív meg a válogatott keretébe.

Ez annál inkább felcsigázta a kíváncsiságot, mert az első mérkőzés, amelyet a reaktivált kapitány irányításával meg kellett vívni, a riói Maracanában, a minden idők legkiválóbb futballcsapatának tartott, 1970-ben világbajnokságot nyert brazil csapat vendégeként következett... (Az az együttes úgy hódította el harmadszor – egyszersmind végleg – a Rimet Kupát, hogy a selejtezőkön és a vb-n mind a tizennyolc meccsét megnyerte, összesen 42 „adott” és 9 kapott góllal.)

A kapitány hat újpesti (Noskó Ernő, Juhász Péter, Fazekas, Bene Ferenc, Dunai Antal, Zámbó), négy ferencvárosi (Géczi István, Novák Dezső, Páncsics, Juhász István), három angyalföldi (Fábián Tibor, Vidáts Csaba, Puskás Lajos), továbbá egy-egy kispesti (Szűcs Lajos), székesfehérvári (Karsai László) és tatabányai (Rothermel Ádám) labdarúgó utaztatása mellett döntött, miután az első összetartáson ittasan megjelenő Kocsis Lajost haza kellett küldenie.

Mészöly Kálmánt és Farkas Jánost azért nem hívhatta meg, mert júniusban, a Vasas–MTK bajnoki találkozó (0-3) után

a Fáy utcai vezérkar kiderítette, hogy a meccset megelőző éjszakán a két jómadár kimaradt, és mindkét extraklasszist kitette az első csapat keretéből.

Mészöly 7,21-es, egészen kiváló átlaggal szerepelt a Népsport-osztályozókönyvében – függetlenül attól, milyen másnaposan mozgott a kék-fehérek ellen –, az utóbb visszavett Farkasról pedig 1971 őszének végén ez a méltatás jelent meg: „Másod- vagy talán harmadvirágzás? Mindegy. A Vasas válogatott csatára úgy játszott, mint fénykorában. Hátrament a labdákért, szervezte a támadásokat, lankadatlanul küzdött,mindenütt ott volt.”

Mészöly akkor már alig játszott, noha hetvenegy májusában az uruguayi Ladislao Mazurkiewicz előtt, a francia Jean Djorkaeff (Youri Djorkaeff édesapja), továbbá a német Willy Schulz és az olasz Giacinto Facchetti társaságában szerepelt Lev Jasin moszkvai búcsúmérkőzésén a világválogatott védősorában. (A 2-2-es meccsen gólt is szerzett, és amikor azt mondtam neki: nem szégyellted befejelni a labdát az elköszönő kapusnak, vigyorogva válaszolta: „Pupák! Akkorra már Lev lement, és Vlagyimir Pilguj állt a háló előtt.”)

Mészöly még 1972 májusában is All Star-csapat tagja volt: a német Uwe Seeler tiszteletére rendezett hamburgi gálán olyan – hozzá hasonlóan – legendás labdarúgókkal futballozott együtt az Európa-válogatottban, mint Bobby Moore, Karl-Heinz Schnellinger, Franz Beckenbauer, Bobby Charlton, Gianni Rivera, George Best, Eusebio, Gerd Müller, Geoff Hurst, Dragan Dzsajics és – nem utolsósorban – Bene Ferenc. Ezt az embert minálunk harmincegy éves korában visszavonultatták a harmincesztendős Farkassal együtt...

Voltak egyéb botrányok is. Hetvenegy nyarán az MTK kilenc futballistája – Hajdú József, Török József, Dunai Lajos, Strasszer László, Oborzil Sándor, Sárközi István, Koritár Lajos, Kiss Tibor, Becsei József – fellázadt Palicskó Tibor edző ellen, mire mindannyiukat eltiltották, a bajnokságban jószerével a kék-fehér tartalék csapat szerepelt. Csepelen ugyancsak kitört a balhé, miután öt futballista – a korábban szintén Hungária körúti Lanczkor Sándor, valamint Molnár Tibor, Hunyadi László, Kandi György és Kalmár László – illuminált állapotban jelent meg a XXI. kerületi pályán (a kor kétes értékű divatja szerint).

Illovszkynál nem a szesz, hanem a verejték folyt, mégpedig Esztergomban, mert a kapitány úgy vélte, jobb, ha a nehéz időszakban kiragadja játékosait a megszokott környezetből. Ezért átmenetileg „talonba” tette a tatai edzőtábort, és megörvendeztette Virágh Bélát, az NB II Északi csoportjában szereplő Esztergomi Vasas elhivatott intézőjét, aki mindennap hajnali négykor kelt, hogy reggelre már minden a legnagyobb rendben legyen a pályán.

Az előkészületek két héttel a mérkőzés előtt elkezdődtek, a lelki ráhangolódás csúcspontja azonban már Rio de Janeiróban volt, ahol a magyarok – 138 575 fizető néző társaságában – megnézhették Pelé válogatott búcsújátékát a Brazília–Jugoszlávia mérkőzésen. Az önbizalomnak csak eleinte tett rosszat a Maracana különleges légköre, mert a 2-2-es végeredmény honfitársainknak is megfelelt volna...

A mi szempontunkból persze Pelé a legjobbkor köszönt el,

és a magyarok ellen nem játszhatott az operáción átesett Jairzinho, továbbá a műtét előtt álló Carlos Alberto sem. Ezzel együtt nyolc olyan brazil lépett pályára, aki egy évvel azelőtt az olaszok elleni, 4-1-es diadallal záruló vb-döntőn is játszott. Ám Páncsics megingás nélkül, klasszis módjára futballozott, Vidáts a nagy melegben is „hidegre tette” Tostaót, Juhász István kimagaslott a középpályán (Rivellino mellől!), és – miként az újság írta – „Dunai II kellemes meglepetést szerzett”.

Hogy miért volt váratlan esemény az akkor már háromszoros magyar gólkirály, arany- és bronzcipős csatár kitűnő játéka, az rejtély. További talány: Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető vajon miért nem adta meg Dunai gólját a harminchatodik percben? (A gólszerző ma sem tudja, és a nagy tekintélyű Borbély Pál, a Népsport kiküldött tudósítója is arról számolt be: „szabálytalanság miatt”. Nyilván ő sem sejtette az ítélet indokát.) Ám nem pusztán emiatt nem nyerte meg az előzőleg nem sok jóval kecsegtető, ám tisztes 0-0-lal záruló mérkőzést a magyar csapat.

Három évvel korábban négy magyar labdarúgó járt Rióban: az 1968-as Brazília–Világválogatott gálamérkőzésen Novák Dezső, Szűcs Lajos, Farkas János és Albert Flórián adta az All Star-keret negyedét MTI/INT

„Bene a legnagyobb helyzeteket sem tudta értékesíteni” – dörögte Borbély, miután a csatár kétszer is (látszólag édes) kettesben maradt Felixszel, de a kapus mindkétszer hárított. Az együttes persze sok dicséretet is kapott, ám a helyszíni beszámolóból az is kiderült: „Juhász Péter, Fazekas, Bene és Zámbó többre képes, mint amit a Maracanában mutatott.”

Az ősszel ez bebizonyosodott: a magyar válogatott öt meccset nyert sorozatban (miközben 12 gólt szerzett és egyetlenegyet kapott), megszerezte az Eb-selejtezőcsoport első helyét, majd az 1972 tavaszán rendezett negyeddöntőben felülmúlta a románokat. A négyes döntőben ugyan csak a negyedik hely jutott neki, ám honfitársaink – mint tudjuk – azóta sem jártak labdarúgó Európa-bajnokságon. Ahogyan 1972 szeptembere óta olimpiai döntőt sem vívtak, sőt, annak közelébe sem jutottak.

Az akkori időket illetően most már csak az a kérdés: vajon miért kellett „kigolyózni” Illovszkyt 1967 őszén?