Cselezett, de tulajdonképpen táncolt. Innen is jött a híres rigmus. Aztán felrúgták. Mindig felrúgták Törőcsik Andrást. Azt a magyar válogatott csatárt, aki az utóbbi negyven év legnagyobb tehetségeinek egyike, s aki egy szépirodalmi mű, a Lila csík, fehér csík központi figurája.
– Törőcsik a gyerekkori kedvencem volt. Két albumba ragasztottam a róla megjelent cikkeket, a fotóival tapétáztam ki a szobámat. A Lila csík, fehér csík azonban nem a korábbi csatár életrajza és nem is futballkönyv. A felnőtté válásról, a rajongásról szól. Arról, ahogyan negyvennyolc évesen visszanézek gyerekkori önmagamra. A futball ehhez a regényhez közeg vagy egyfajta ürügy – mondja Egressy Zoltán. A szerző véletlen egybeesésnek nevezi: könyve nem sokkal azelőtt jelent meg, hogy a visszavonultan élő, súlyos betegségéből lassan felépülő „Törő” – barátai és volt újpesti klubtársai körében – a hatvanadik születésnapját ünnepelte.
 |
| Kese, a cselművész NS archív |
A kötet borítóján sokak számára ismert hát látható. A 9-es mezt viselő Törőcsik baktat lefelé a pályáról, miután az 1978-as argentínai világbajnokságon kiállították. A magyar válogatott 2-1-re kikapott, „Törő” után Nyilasi Tibornak is pirosat adott a portugál játékvezető. Az akkor tizenegy éves Egressyben egy világ omlott össze, a vereséget és a kettős kiállítást – a hazai közvéleményhez hasonlóan – égbekiáltó igazságtalanságként élte meg. Felnőtt fejjel újból megnézte a meccset, s úgy véli: az argentinok jobbak voltak, a bíró nem is „csalt” annyira, de utólag ez mit sem számít. Törőcsikről azt mondja: egészen kivételes képességekkel megáldott játékos volt, a pályafutását alapvetően mégis a beteljesületlenségek sorozata jellemzi. Miközben a Kese becenévre hallgató cselművészt a lelátón istenítették és a kor körülményei között sztárolták, az eredményességet – így góljainak vagy válogatottságának számát – tekintve középszerű teljesítményt nyújtott.
