– Bár világéletemben Fradi-drukker voltam, a barátaim között tudhattam az Újpestből Fazekas Lászlót és Göröcs Jánost is. Eljártunk egymás meccseire, Lacival még szórakozni is együtt mentünk, miközben irigykedtem az autócsodáira.
Az 1991-től nyolc éven át az FTC ügyvezető elnökeként tevékenykedő hajdani szuper center szerint a labdarúgás népszerűsége áthatotta a sport teljes hazai közegét.
– Hogy mást ne mondjak: a szombati futballfordulók után már este tizenegykor hosszú sorok kígyóztak az EMKE-aluljáró újságosánál, mert mindenki mielőbb olvasni akarta, mi áll a Népsportban. Márpedig azokban a – mai ésszel felfoghatatlan példányszámú – lapokban nemcsak futball, hanem pólótudósítások is szerepeltek...
|
Buzek László
Szabó Miklós / Népszabadság |
– A hetvenes évek végén Olaszországba szerződhettem volna – ezt már Buzek László, a Csepel korábbi 266-szoros válogatott, tízszeres magyar bajnok, extraklasszis röplabdázója mondja. – Beadtam a kérvényt a sporthivatalba; sajnos nemleges választ kaptam. Megkérdeztem Páder János elnökhelyettestől, hogy miért, hiszen akkor a labdarúgók már igazolhattak külföldre. Az elöljáró azt mondta, a futball más elbírálás alá esik. Ezt amúgy tőle függetlenül is tudtam. Buzek hozzáteszi: mindenki szerette a futballt, akkor még jó mérkőzéseket lehetett látni. Emlékszik egy Fradi–Csepel meccsre, amelyen klubtársai hat-nullra kikaptak. Utána terjedt el: „Csepelre nem a HÉV, hanem a hatos jár.”
– Akkoriban a szervezők gondosan ügyeltek arra, hogy ne ütközzenek az időpontok, a mi találkozóinkat általában a labdarúgókéi után rendezték, a szurkolók bennünket is lelkesen buzdítottak, az ő sikerük a mi pályafutásunkra is nagy hatással volt.
A korábbi kiváló játékos Keszthelyi Mihállyal, a futballcsapat edzőjével egy házban lakott a stadion mellett, így testközelből tapasztalhatta: a futball mindenekelőtt. De nem mulasztja el megjegyezni: „Ha hiszik, ha nem, a labdarúgók az edzésen gyakran röplabdáztak.”
|
Gódorné Nagy Mariann
Népszabadság/archív |
– Nem csupán egymás meccseire jártunk ki a labdarúgókkal, a másik edzésein is gyakran ott ültünk – nosztalgiázik Gódorné Nagy Mariann, a Vasas hajdani BEK-győztes, vb-ezüst- és olimpiai bronzérmes kézilabdázója, aki 270-szer játszott a magyar nemzeti csapatban, s felléphetett a világválogatott színeiben is.
A Csornáról származó átlövő úgy véli, más világ volt akkoriban, hiszen mindenkit jobban érdekeltek a sportteljesítmények. Nem utolsósorban azért, mert a legnépszerűbb sportágban is akadtak eredmények. Úgy fogalmaz: föl nem foghatja, miképpen sikerült leépíteni a labdarúgást a jelenlegi szintre.
– Akkoriban a futballmeccsekről átjártak az emberek a kézisek, a pólósok vagy éppen a kosarasok mérkőzéseire. És nem csak az NB I érdekelte a közönséget: az én kisvárosom futballistái akár a megyei bajnokságban is játszhattak, a nézők ott voltak a pálya szélén. De ma már nincs honnan megérkezni, így aztán lassanként nincs hová sem.
|
Gellér Sándor
Mirkó István / Népszabadság |
– Előbb fociztam, mint kosaraztam – kezdi Gellér Sándor, a Honvéd 59-szeres válogatott, tizenötszörös magyar bajnok, briliáns technikájú irányítója. – Édesapám az Aranycsapat kapusa volt, büszkeséggel gondolok rá, s arra is, hogy az angolok elleni 7-1-esmeccsen labdaszedő lehettem a Népstadionban. A futballsikerek meghatározták a többi sportág helyzetét is. A szurkolók kimentek például a Honvéd–Ferencváros rangadóra, miközben varázslatos hangulatot teremtettek a Nemzeti Sportcsarnokban egy Honvéd–MAFC kosaras derbin is. Nekünk hatalmas kihívás volt telt ház előtt szerepelni. Akkoriban az emberek sokkal nyitottabbak voltak mindenre, örültünk a labdarúgók sikereinek, ők is a mi eredményeinknek. A hatás kölcsönös volt, persze a futball számított az első számú sportágnak. Gyakran úgy kezdtük a beszélgetést a társaságban: láttad tegnap a futballmeccset? S máris jobb kedvünk lett.
Ne képzeljünk el egy mai diskurzust...
