Pesti ETO

Az együttes 1963 őszén – teljességgel váratlanul – elhódította a bajnoki címet, miután az FTC az egyidényes bajnokság utolsó két fordulójában kikapott Szegeden és Dorogon is. Hogy Győrött mennyire nem gondoltak az elsőségre, azt mindennél hitelesebben bizonyítja: az ETO Sopronban játszott edzőmeccset, amikor megérkezett a hír a győztes gólt szerző húszéves dorogi bányász, Szuromi Antal hőstettéről... A később tatabányai, Hungária körúti és soroksári (Egyetértés-) csatárnak utóbb erről is több százszor kellett regélnie pesti presszójában, amelyet a Nagykörúton, a Híradó mozi közelében nyithatott.

Majdnem csere. Tóth és Palotai Petrovits László / MTI

A győri futballisták pedig arról meséltek, hogy 1964 és 1967 között négyszer vívtak hazai kupadöntőt, s ezek közül hármat meg is nyertek. Az NB I-es aranyérem elhódításával pedig bemutatkozhattak a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. Nemzetközi hírnevük nem volt, de mindenütt figyelem övezte őket egyrészt az akkor még világszínvonalú magyar futball, másrészt az edzőjük iránti tisztelet miatt. A szakvezetőt Hidegkuti Nándornak, a csapatot külföldön „Hidegkuti 11-nek” nevezték...

A gárda legelső BEK-meccsén, 1964 szeptemberében Lipcsében, 36467 fizető néző fogadta a hajdani NDK bajnoki címvédőjét, a BSG (Betriebssportgemeinschaft, üzemi sportegyesület) Chemie-t, valamint a szintén gyári ETO-t. További azonosság volt, hogy mindkét klub színkombinációját a zöld meg a fehér adta – Lipcsében a Chemie játszott zöldben és az ETO fehérben –, egyéb hasonlóság azonban nem akadt, hiszen gólt csak a győriek értek el (2-0). Az elsőt az a Keglovich László szerezte, aki ötkarikás aranyérmet nyert 1968-ban, négy évvel „lemaradva” a lipcsei találkozó után hat héttel olimpiai bajnokká előlépő Orbán Árpád és Palotai Károly mögött.

A visszavágón Keglovich duplázott, egy óra múltán pedig már 4-0-ra vezetett a Győr, azaz senki nem törődött vele – a kisalföldi játékosokat sem érdekelte –, hogy a hajrában a keletnémetek 4-2-re felzárkóztak. Jóval nagyobb érdeklődés kísérte a következő forduló párosítását, és a szófiai Lokomotivval összekerülő győriek nem panaszkodtak. Annál kevésbé, mert a keleti blokkból a bukaresti Dinamo az Internazionalét (0-6, 0-1), a prágai Sparta pedig a Real Madridot (0-4, 2-2) fogta ki...

Igaz, a bolgár csapat otthon 8-3-ra verte a Malmőt az első körben, a center Nikola Kotkov egymaga öt gólt szerzett. (A csatár mindössze harminckét éves volt, amikor – a korszak legkiválóbb bolgár futballistájával, a huszonnyolc esztendős Georgi Aszparuhovval együtt – halálos autóbalesetet szenvedett 1971 júniusában.) Kotkov Győrött is jegyzett kettőt, s miután – Máté János „gólpasszából” – a balszélső Szpiro Debarszki szintén beköszönt Tóth Lászlónak, a válogatottban éppen az idő tájt debütáló kapusnak, a Lokomotiv 3-2-es előnyre tett szert a régi – vagongyári – ETO-pályán. Dr. Mike Zoltán, a Győr-Sopron megyei főorvos már attól tartott, több mint tízezer ember lesz legalábbis lelki beteg, ám két csodadoktor mentő injekcióval szüntette meg a tömeg minden fájdalmát az utolsó húsz percben: Győrfi László egyszer, Povázsai László kétszer adott be nyugtató, sőt boldogító löketet (5-3).

Balettest. A vendégművész Eusebio (10) Kovács Gyula / MTI

Hidegkuti szakvezető nem értékelte túl a míves fordítást, mert csupán annyit mondott: „A védelem még egyszer nem játszhat ilyen rosszul.” Tévedett. A Vaszil Levszki stadion kényelmetlenebb volt a harmadosztályú szófiai szállodánál és annak kőkemény ágyainál is, míg a hotel gyenge minőségű ételeinek ellensúlyozására a sporttelepen akadt kaja, pia... A Lokomotiv az első félidőben 3-1-re, majd tíz perccel a befejezés előtt 4-2-re elhúzott, és a jobbszélső Cvetan Milev gólja után csaknem benn volt az ötödik is, de Máté a kapuvonalról mentett. Aztán az ellenakció végén Palotai elsőrangúan játszotta meg Keglovichot, s 5-2 helyett 4-3-mal, győri továbbjutással zárult a mérkőzés.

Így következett 1965 tavaszán Amszterdam. Illetve dehogy a tavaszán: a magyar bajnokságban még egyetlen meccset sem játszottak abban az évben, amikor az ETO már fellépett a hollandiai negyeddöntőn. A helyi DWS csapatát 46 915 szurkoló támogatta a fagyos februárban, de Korsós István, aki 1966-ban már a Vasas veretlen bajnokcsapatának törzsgárdistája volt, alig húsz perc múltán meglepte Jan Jongbloedot. A kapus is felfutott szépen: a hetvenes években kétszer nyert vb-ezüstérmet,miközben a 8-as számot viselte a mezén. Előtte az a Rinus Israel játszott középhátvédet a DWS-ben, aki a Feyenoorddal BEK-et, Világ Kupát és UEFA Kupát nyert.

Szóval jó kis társasággal találkozott az ETO, ám olyan kitűnően helytállt, hogy Daan Schrijvers csak a hajrában, tizenegyesből tudott egyenlíteni (1-1). Aztán Győrött a 87. percig nem esett gól, majd a híres Jongbloed kiment „a rokonok elé”, és félresikerült öklözése után Povázsai a hálóba küldte az ETO történetének legértékesebb gólját (1-0). A holland kapus a találkozó lefújásakor sírva fakadt, csaknem 20 ezer (17 795 fizető) néző pedig úgy ünnepelt, mint az utca népe akkor, amikor Sopronból visszaérkezett Győrbe a hatvanhármas bajnokcsapat.

A sikerekkel azonban probléma is keletkezett. Világossá vált: akármelyik nagyágyú lesz a vetélytárs az elődöntőben, minimum a többszörösére kellene bővíteni a győri pálya befogadóképességét, hogy minden érdeklődő beférjen. Ezért a klubvezetők eldöntötték: a legjobb négy között a Népstadionban játszik az ETO. Győrből csak tízezren mentek „fel” Pestre, a Benfica elleni találkozó további 60 ezer szemtanúja fővárosi volt. A kisalföldi labdarúgók ugyanúgy a körúti Royal Szállóban laktak, ahogyan a Benfica játékosai, ám a meccsprémium tekintetében lehetett „némi” különbség...

A lisszaboniak honoráriumáról nincs hiteles információnk, arról viszont van, hogy a győriek fejenként tízezer forintért futballoztak az első számú európai klubtorna elődöntőjében. Ha azt vesszük, hogy 1965 Magyarországán az átlagfizetés 1766 forint volt, az árszínvonal pedig alig haladta meg az 1952-est – egy gombóc fagylalt 50, egy napilap 60 fillérbe, a perec a moziban vagy a Margitszigeten 1 forintba, egy kiló sertéshús 26,60-ba került –, akkor egészen csinos kis összeg üthette a győriek markát. Ám Eusebio és társai anyagi megbecsüléséhez képest az a felkínált jutalom egyáltalán nem tartozott a felső tízezerhez...

A Győr a Honvéd ellen tartotta a főpróbát: a Népstadionban tisztes 1-1-et ért el a kispesti együttes ellen. A Benfica sztárjai pedig Pozsonyban vendégszerepeltek, ahol a hét Budapestre készülő lisszaboni futballistával – Costa Pereirával, Germanóval, Mario Colunával, José Augustóval, Eusebióval, José Torresszel, Antonio Simoesszal – felvonuló portugál válogatott 1-0-ra legyőzte Csehszlovákia csapatát. A magyar fővárosban péntek este tartották a meccset, mert másnap május elseje, azaz piros betűs ünnep következett. Amúgy akkoriban még egyáltalán nem volt természetes, hogy szombatonként nem kell dolgozni: a munkahét hat napig tartott és 44 órás volt, minden szombaton rövidített műszakkal.

Ezzel együtt úgy festett, Tóth kapus már pénteken, alig húsz perc elteltével befejezi a kétkezi tevékenységet, mert olyan fájdalmak kínozták, hogy a jobbfedezet Palotai kezdte magára húzni az 1-es mezt. (Cserélni annak idején még nem lehetett.) Aztán Tóth mégis visszaállt, így ő kapta a meccs egyetlen gólját: Coluna beívelését Torres lefejelte, Augusto pedig a hálóba emelte. Ez bevett variáció volt mind a Benficánál, mind a portugál válogatottnál. Olyannyira, hogy a visszavágón Torres előbb lefejelte a labdát Eusebiónak, majd befejelte Tóthnak.

Aztán lőtt is egyet, míg Eusebio háríthatatlan szabadrúgásával már a szünetben 4-0 volt „oda” a Luz stadionban. Pedig Hidegkuti nagyon is gondolt Torres felügyeletére: a levegő urának őrzésére bevetette a huszonegy esztendős Szániel Jánost, aki utóbb csaknem másfél évtizeden át az ETO ügyvezető elnöke volt. Ám a 10-es mezben játszó ifjú védő ugyanúgy nem bírt emberével, ahogyan a – Tóthhoz, Kiss Zoltánhoz, Orbánhoz, Keglovichhoz, Korsóshoz hasonlóan – mind a nyolc BEK-meccsen pályára lépő Máté az extraklasszis Eusebióval.

De nem kellett szégyellni semmit sem: az a Benfica a hatvanas évek kiemelkedő klubcsapata volt két BEK-győzelemmel és további három -döntővel. Az 1965-ös negyeddöntőben Lisszabonban 5-1-re intézte el a José Santamariával, idősebb Manuel Sanchisszal, Ignacio Zocóval, Pirrivel, Ramon Grossóval, Puskás Ferenccel, Francisco Gentóval kivonuló Real Madridot, amely egy évvel később hódította el hatodszor a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A Benficát abban az időben a temesvári születésű Schwartz Elek edző irányította.

Magyarokban jól állt a portugál klub: a két BEK-diadalra Guttmann Béla vezette Colunát és társait. Schwartz pedig azt a különben „olasz szakos” Czeizler Lajost váltotta a lisszaboni kispadon, aki dirigálta a Fiorentinát, a Laziót, a Milant, a Sampdoriát, sőt hét mérkőzésen – köztük az 1954-es világbajnokság három meccsén – az itá liai válogatottat is. Portugáliai szerződése előtt Schwartz a holland nemzeti együttest vezényelte, és a narancssárga mezes csapat 1963-ban világszenzációt keltett a kétszeres világbajnoki címvédő brazilok 1-0-ás legyőzésével.

Így arattak a magyar edzők hosszú dekádokon át szerte a világon. S a hatvanas években még oly magas színvonalon mozgott a hazai futball, hogy a „kis” Győr is a kontinens krémjébe került. Azokban a szép időkben – szöges ellentétben napjaink gyalázatával – igazi labdarúgás, valódi városi és nemzeti büszkeség volt a tarsolyban.