De volt pofája elveszíteni négy tus előnyről az olimpiai döntőt.
Barom. Fel kellene pofozni tényleg, csak az ember nem szívesen üt meg szemüvegest.
„Na, szépen leszívott a Gyurta.”
Az olimpiai bajnok, aki 2009 és 2013 között gyakorlatilag minden versenyét megnyerte, akár a görbe fától a halőrházig kellett elúszni a tóban, akár négyszer a falig az olimpiai versenymedencében, és most merészelt nem továbbjutni a futamából. Senkiházi. Reméljük, égő ruhában zuhan ki egy helikopterből már a közeljövőben.
„Ezért ment ki? Ennyit én is csinálok.”
Tóth Krisztián vb- és Eb-ezüstérmes, nemrégiben – egyetlen magyar dzsúdósként – világranglista-vezető, a következő tíz év legnagyobb magyar cselgáncsozója. Akit élete első olimpiáján a legjobb tizenhat között eldobott valami csingcsangcsung kínai, ez meg hagyta. A büdös paraszt. Nyomós érvek szólnak a felrúgása mellett, csak nagyon gyors és erős, és utolér aztán.
Itt tartunk.
|
Imre Géza, olimpiai ezüstérmes
Czeglédi Zsolt / MTI |
S ne gondolja senki, hogy ez hatás nélkül marad. Persze épen, erősen, önazonosan, masszív hátországgal és tökéletes integritással ki lehet zárni az ilyesmit is. De amikor a versenyző meginog kicsit (és aki sosem inog meg, az hazudik), könnyebben fennakadhat ezen a gyalázatos hozzáálláson, mint egyszeri magyar párbajtőröző a koreai pengén.
Hogy mást ne mondjunk, épp a fenti három érintett (hülye lúzerek!) mondta el külön-külön a maga módján a saját relatív kudarca után, hogy igen, nagyon is érzi, amikor jön a népharag. A tizenkét éve csapatban egyszer már olimpiai második Imre Géza olyan arccal közölte, hogy "én ezüstérmesként élek évek óta, pontosan tudom, mekkora a különbség Magyarországon ezüst- és arany között", mintha azt mondta volna: „Cápatámadás áldozataként élek évek óta, tudom, mekkora a különbség Magyarországon egy és két láb között."
|
Gyurta Dániel, Londonban olimpiai bajnok, Rióban 17.
Kovács Tamás / MTI |
Gyurta a leendő okosok ellen fordította a fegyvert, finoman felemlegetve, hogy rajta kívül senki nem volt ott a 200 méteres mellúszás utóbbi három olimpiai döntőjében, sőt az utóbbi kettőben se, szóval... Tóth Krisztián meg a maga fiatal és őszinte telepi gyerek módján, egyenes derékkal beleállt, hogy őt agyonnyomta: érmet várnak tőle azzal a pasztellárnyalatnyi kiegészítéssel, hogy ha nem szerzi meg, akkor egy darab ürülék.
Persze a sportoló nyilván sportoljon, nyújtson teljesítményt, ne legyen rest katarzist előidézni, járjon el a csodatétel megvalósításának tárgyában, ezért kapja a fizetését. Csak van ez a történelmi trauma, amelyet a magyar (sport)közvéleménynek mindmáig nem sikerült feldolgoznia, miszerint eközben más országokban is léteznek sportolók. S néha ők is akarnak nyerni, ha szabad. Még akkor is, ha magyar az ellenfél. Rohadjanak meg azok is egyébként.
