Akkor is Luiz Felipe Scolari volt a brazil szövetségi kapitány...
De az idő tájt olyan extraklasszisokra számíthatott, mint Cafu, Roberto Carlos, Ronaldinho, Rivaldo, valamint a döntőben duplázó, akkori (és a német Miroslav Klose társaságában egyelőre örök) vb-gólkirály Ronaldo. Most viszont a vb-re elvesztette Neymart és a keddi meccsre Thiago Silvát is, bár a brazil szövetség a FIFA-hoz fordult a csapatkapitány „indokolatlan" sárga lapjának eltörléséért.
A német együttesnek kevesebb gondja van, ha van egyáltalán. Igaz, Joachim Löw szakvezető kijelentette, hogy „nincs nehezebb, mint Brazíliában találkozni a selecaóval" – egyúttal „felemelőnek" nevezte a feladatot, és gratulált a vendéglátóknak a világbajnokság „fantasztikus" megrendezéséhez –, ám azt is megemlítette: „Az előző négy nagy tornán, vb-n vagy Eb-n egyaránt az elődöntőig jutottunk. Vb-aranyért viszont nem játszottunk, elegünk van már ebből, a célunk, hogy a franciákkal vívott mérkőzésünk után a döntőben is ott legyünk a Maracanában."
Erre a jelenlegi helyzetben jó esély van, hiszen még a brazil lapok is nagy elismeréssel írnak a német csapat kiegyensúlyozottságáról, középpályás áthatolhatatlanságáról, labdabiztonságáról, „spanyol stílusáról". Ennek eredetije a 2010-es világbajnokságon aranyéremhez vezetett, de errefelé azért azt is felidézik, hogy Brazília együttese a Konföderációs Kupa múlt évi döntőjében valósággal lesöpörte a pályáról a spanyol válogatottat (3-0).
A múlt mindenképpen a házigazdák mellett szól. Az eddigi egymás elleni mérkőzések mérlege két ilyen hagyományos nagy csapat esetében egyenesen elsöprőnek mondható: öt döntetlen mellett tizenkétszer győztek a brazilok, és csak négyszer a németek. Ráadásul Brazília legjobbjai 1938 óta nem vesztettek vb-elődöntőt (1974-ben és 1978-ban középdöntős csoportmérkőzések alapján alakult ki a döntő és a bronzmérkőzés párosítása). Brazíliában továbbá soha nem nyert a német csapat, és harminc esztendeje nem győzött európai válogatott, a szambatáncegyüttes legutóbbi hazai veresége is akkor következett be, amikor a 2002-es vb-diadal után először egybegyűlő sárga mezesek túlzottan is karneváli hangulatban labdázgattak a paraguayiakkal szemben (0-1).
De ezek a valóban félelmetes adatok nem a Hulk, Fred, Oscar csatártrió produkcióin alapulnak. Igaz, e hármas kedden játszik először, azaz Oscar lesz Neymar dublőre, és mögötte a Fernandinho, Luiz Gustavo, Willian trió futballozik, már amennyiben Willian rendbe jön a meccsre, mert a szombati edzésen egy ütközés után el kellett hagynia a pályát... (Ha nem szerepelhet, akkor valószínűleg Bernard kerül a kezdő tizenegybe.) A fenomén Ronaldo ezzel együtt leszögezte: „Ha a németek azt hiszik, Brazília most bajban van, nagy hibát követnek el. Tudjuk, ki vagy kik hiányoznak a csapatból, de a mi válogatottunk nem egy-két emberből áll."
És mellette van az óriási ország. Idáig azt gondoltam, a brazilok ízlése kivételesen kényes, mert még az 1994-es vb-döntő előtt is negyvenezer sárga mezes szurkoló tüntetett a defenzív taktikát választó – ma másodedző – Carlos Alberto Parreira szakvezető, valamint a védekező futballt szerintük megtestesítő csapatkapitány, Dunga ellen. Mára ez a szurkolói felfogás erősen megváltozott. Brazília ugyanúgy imádja különlegesen energikus és feltűnően áldozatkész jelenlegi csapatát is, noha annak nem elsőrendű védjegye a joga bonito. Rióban, a Flamengo-parton láttam néhány amatőr öregfiúkmeccset: azokon még a hamisítatlan brazil futball dívik finom rövid passzokkal, átlépésekkel, a régiből megmaradt tempóérzékkel, külsővel magától értetődően a „hosszúba" küldött lövésekkel. A korábbi válogatott Videoton-csatár Tieber László kifejezésével élve: az ötven-hatvan évesekre is úgy hallgat a labda, akár egykor Leninre a munkásosztály...
De még ezek az old boyok is elfogadják az elszántan küzdő, roppant dinamikus, ám a hajdani világszámokhoz fogható attrakciókból keveset mutató válogatottat. Az újságok sem bírálják a csapatot, bár a Gazeta Esportiva csak Thiago Silvának és David Luiznak adott 7-es osztályzatot a kolumbiaiak ellen vívott negyeddöntő (2-1) alkalmával. A többiek mind szerényebb érdemjegyet kaptak... Ám Brazília teljes egységben várja az elődöntőt, mert a rajongott 10-es gerincsérülése végképp a talizmánjától megfosztott együttes mellé állította a drukkereket. Azaz a játékosokra háruló nyomás enyhült, mivel mindannyian érezhetik azt, amit Scolari mondott: „200 millió Neymar" van velük, népharagtól nem kell tartaniuk még kiesés esetén sem. (Bár, ha nem sikerülne elhódítani a világbajnoki címet, akkor nyilván felerősödnének a kritikák, és a hazai pályán elnyerhető trófeára oly nagyon vágyó nép is mély szomorúságba esne.)
De a német csapat is egyben van. Idegesség nem érződik rajta, magabiztosság annál inkább, amit Philipp Lahm sportszerű nyilatkozata is bizonyít: „Jobban szerettük volna, ha a szenzációs Neymar is játszik ellenünk. Így viszont csak a legjobbakat kívánhatjuk neki sérülése leküzdésében." Az esélyekről a csapatkapitány nem beszélt, ahogyan Toni Kroos sem. A középpályás annyit mondott: „Brazília ma is nagy tudású egyéniségeket vonultat fel. Különleges ország, különleges hangulatú stadionokkal. Így hát tényleg rendkívüli lesz az egész mérkőzés."
Pláne Klosének, amennyiben ismét beveti őt Löw, és „bezörget" Julio Cesarnak. Akkor ugyanis a vb öröklistáján megelőzi Ronaldót, brazil pályán a brazilokkal szemben elért góllal... A csatárt csak a helyszíni közönség kis hányada ünnepelheti majd, mert az 58 170 nézőt befogadó Mineirao stadionba a belépők 11,3 százalékát kapták a német drukkerek. Viszont a teljes Németország odalenne örömében, ha az eddig huszonkét vb-találkozón – a legendás Uwe Seelernél eggyel több meccsen – pályára lépő Klose a mesterlövészlista élére ugrana, persze nem szépítő, hanem győztes góllal.
Az európai országban lélegzet-visszafojtva várják a világrangadót. Hogy Brazíliában miként készülnek rá, arra nincs kifejezés. Vagy Krúdy Gyulának kell lenni annak leírásához. A géniusz első regénye mindenesetre passzol a vb-hez.
Az volt a címe: Az aranybánya.
