Mondjuk megszerettük Hoffmann Rózsát, és ezért szavaztunk áprilisban úgy, ahogy. Most mit gondolnánk? Vagy ha Szócska Miklós volt az, aki miatt „a nektár túlcsordult a peremén”, aki beszédített minket a Fidesz bűvkörébe? Állnánk, mint egy kiírás előtt, mely szerint a Rolling Stones koncertje elmarad. Mehetünk Simicskóra vagy Fónagyra, őket megtartják, egyébként a jegyek visszaválthatók... négy év múlva.
Oké, Hoffmann Rózsa még nem egy Mick Jagger, de a cserbenhagyás-sorozat azért súlyos. A Fidesz a választások után lecserélt szinte minden vezetőt, aki nem a toronyszobákban foglalt helyet, hanem eggyel-kettővel lejjebb. Soha nem mondták, hogy bárkivel vagy bármivel baj lenne, ennek az ellenkezőjét annál sűrűbben, és mégis. Szinte teljes sort váltanak. Köztük az egy szál Balog miniszter kivételével mindenkit, aki az emberügyekkel foglalkozott. Vagy ahogy ők mondják, emberi erőforrásokkal.
Új vezetőt kapott a közoktatás, a felsőoktatás, a szociális szféra, az egészségügy, a kultúra. A propaganda és a választási eredmények szerint is győztes csapaton nemhogy változtatnak, hanem emléknyomnak is csak a miniszter marad meg, aki persze maga is egy ún. sikersztori közepén lépett be oda helyettesíteni. Hallott valaki bármit is arról menet közben, hogy baj lenne? Főként, hogy akkora, amin másként nem lehet segíteni, csak a legradikálisabb módon? Pedig ezek szerint ez történt. És ilyenkor – mintha csak az ellenpárt kerülne hatalomra – kézbesítőig mennie kell mindenkinek.
