És anyaian megértő, barátian jókedvű mosollyal szemlélni a fekete-piros-sárga zászlóba öltözött francia turistákat, a trikolor-arcú német apukákat; leplezetlenül belevigyorogni a Commerzbank és a Sparkasse fiókjaiban dolgozó, fehér mezbe öltözött banki alkalmazottak szemébe: nem nehéz.
|
Utcai öröm Hamburgban
Morris Mac Matzen / Reuters |
Aztán vasárnap este, útban az egykori vasúti járműjavító üzem felé, mely szerelvények és hajtányok helyett az újraegyesítés óta közösséget épít, kulturális, gasztronómiai és sportlétesítményeknek nyújt hajlékot (vagyis tele van kocsmákkal), az embertársi szeretet és a futball-szolidaritás eszméje némileg árnyalódni kezd.
Mert az S-Bahnt elzúdító, derékban és vállban ugyanolyan széles drukkerek elsősorban nem rokonszenvet ébresztenek. Pedig öltözni, azt tudnak: a cipőfűzőtől a horgász-sapkáig – egyikük gipszét is beleértve – tökéletesen harmonizáló összeállításban hordják a nemzeti színeket. – Nem vagyok boldog. Te, ha ezt elveszítjük, akkor nem tudom mi lesz. Akkor minden hiába volt – vonja le előre a tanulságot az átellenben ülő.
És akinek bicepszére Krisztus, alkarjára pedig Szűz Mária képe van tetoválva, valószínűleg tudja, mit beszél. Ölében olcsó bor. Hangja vontatott. A szemét félig lehunyva tartja. Rápihen az előtte álló izgalmakra. Melyik a nyomasztóbb: a vidám, vagy a szomorú focihuligán? Mindegy. Berlini argentinnak lenni ezen az estén úgyis mindennél rosszabb. És az egyszeri, addig önzetlenül örülő, érzelmeken alapuló döntéseket hozó érték-ítész megretten.
|
Nem kell agyonverni őket!
Michaela Rehle / Reuters |
Kevéssel kilenc után egy kesernyés szagú konditerem szürkére vakolt falai között ül a háttámlás lábgépen, mert csak ott van hely, és közben veszettül együttérez az argentinokkal. Igen, már nekik szurkol. Minél hangosabban sisteregnek a Scheißék, „oh, Mensch!”-ek, és shit!-ek erőteljes zöngétlenei, és minél többször landol széke mellett a megszállottan üvöltő, tagbaszakadt baseballsapkás huszonéves, annál inkább.
Mert nem igazságos. Főleg azután nem, hogy a múltkor is honiak között nézte meg a világos bútorzatú, finom ízléssel berendezett kocsma falára vetített brazil-német elődöntőt. Bent, a Mittében.
Ahol a vendégek egyenes derékkal ülnek, és szívélyesen barátságos, ám rendíthetetlenül magabiztos tekintettel szemlélik egymást, engem és téged. Pedig ha a németek az első fél órában öt gólt rúgnak a braziloknak, ők sem összeszorított szájjal őrjöngenek.
Ahol a szalmaszőke, magas, határozott arcélű, csontos csapos, Stefan kedélyeskedve jegyzi meg a második félidő közepén, hogy fél órája még emelkedettebb volt a hangulat. Kifeszített tenyérrel megpördíti a búzasörös üveget, mielőtt készre tölti a karcsú korsót. Így szokás, így lesz finom, mondják.
|
Egy brazil bevándorló drukkol mindkét csapatnak Berlinben
Fabian Bimmer / Reuters |
Kétségtelenül igaza van. Az ötödik gólnál már az utcafront felé rögtönzött teraszon is nyomasztó súllyal függ a levegő. – Bárcsak rúgnának legalább egyet. De inkább kettőt. Bánom is én: hármat – szakad fel a megengedő sóhaj egy kislányos vonású negyvenes nőből. Óhajával nem volt egyedül. A következő német gólnál felhangzó taps ernyedten csattogott. A székek egyszerre kényelmetlennek bizonyultak. A belevalóan elegáns berlini dámák feszülten harapdálták ajkukat, s gondterhelten morajlottak fel, ahányszor a brazil kapu felé gurult a labda. Feszélyezetten tekintgettek körbe. A hetediknél bosszúsan morogtak.
Aztán végre sikerült: a brazilok lőttek és találtak. A kocsma közönsége rivalgott, kurjongott, tapsolt, fütyül. „Endlich mal!”, mosolyogták megkönnyebbülten. De nem sokáig örültek. A hét-egytől egészen zavarba jöttek. A hármas sípszó után egy darabig szó nélkül ültek. Zavartan néztek egymásra, mint akik nem értik, mi történt. Mint akik kicsit szégyellik magukat. Mert hát nem akartak ők elverni senkit.
Csak nyerni szerettek volna.
