Az utolsó kamaszszerelem így aztán a ’85-ös Videoton iránt támadt, volt benne kis tartózkodás, pír, izzadt tenyér, izgalom, hév, tűz, minden, ami kell. Annak a csapatnak még az edzőjéért is rajongani lehetett, azóta, hogy láttam Kovács Ferencet a kispadon dohányozni,minden edző öltönyös, és aki zakó nélkül megy a pályára, inkább ki se jöjjön,mert ez az ember ott ült a kispadon sármmal, még a cigaretta is elegánsan állt a kezében, mégis annyira jellegzetesen magyar volt, hogy már akkor úgy éreztem, meg kell a szívnek szakadni, mert a végén úgyis elbukik majd. Bukása lett a győzelem.
Ő volt a stratéga. Nem nagy hangú, nem lenéző, és nem beszélt azzal a visszafogott agresszivitással sem, ahogy egy másik nagy edző, Mezey György, aki akkoriban még szárnyalt a magyar válogatottal, mígnem egy évvel később össze nem csuklottak egy mexikói mérkőzésen, nem, Kovács egyszerű, tiszta, szép szavakkal elmondta, hogy mit akar látni a pályán, majd a meccs végén azt is, hogy mi valósult meg abból, amit látni akart – és akkoriban minden megvalósult.
Jöhetett a Dukla, a PSG – Szusics, Rocheteau, istenem! –, a belgrádi Partizán, a Manchester United (!), a Zseljeznicsar, mind-mind elvérzett a világ legintelligensebben összeállított csapatán, az okos Burcsáékon, Novathékon, Borsányiékon, Palkovicsékon, az elegáns Csongrádiékon és a Disztl testvéreken, Vadászon, Szabón, aki úgy vette el Szusicstól a labdát, mint anya a gyerekétől, hogy onnan begyalogoljon vele a párizsi kapuba, és a végtelenül pimasz Májeren, aki lazán bőrözte azt, aki csak felé jött.
Lehetett rajongani értük. És amikor a döntőbe jutásért játszott szarajevói mérkőzésen két perccel a vége előtt még a Zseljeznicsar állt továbbjutásra, ám valahonnan a semmiből előszökött Csuhay, hogy egyszercsak a Real Madrid elleni döntőbe juttassa a csapatot, apám, a fradista, felugrott örömében, és átöleltük egymást, és akkor megéreztem azt is, hogy mi a hazaszeretet.
Vannak született jó srácok, és az a Videoton egytől egyig ilyenekből állt. Miután a Sóstói stadionban az UEFA-kupa döntőjének első meccsén 3-0-ra kikapott a világ talán legjobb csapatától, a Realtól, a visszavágón, Spanyolhonban, a Bernabéu stadionban megmutatták, mi a magyar virtus, okulásképp az utánuk jövőknek, hogy miképp kell kis nemzetként is naggyá válni, hogyan képes valaki kiemelkedni úgy, hogy nem csak a szája jár: Disztl Péter kifogta Valdano tizenegyesét, s végül Májer Lajos rettenetes dugójával megverték a csodacsapatot.
Nem rajtuk múlott. Májer Lajos, szegény, már nem él, az a Videoton is oda, a magyar virtus meg ma már mást jelent, miként a hazaszeretet is. Ezért is kellenek olyan emberek, akik fölidézik nekünk, hogy van egy játék, amely valaha összekötött generációkat és kibékített kibékíthetetlennek hitt ellenfeleket, ezért is kellenek a nagy mesemondók, akik elmesélik nekünk, mert ők még emlékeznek rá, hogy valaha tényleg nagy volt ez a kis nemzet.
Dénes Tamás, Hegyi Iván és Lakat T. Károly a nagy mesemondók közül valók, akik könyvsorozatukkal fölnyitják a szemünket, régmúlt történeteket idéznek föl, és előcsalogatják emlékeinket is: olyanokat is, amikor majdnem hűtlenekké váltunk örökségünkhöz, az eleve elrendeltetetthez, ahhoz, hogy Fradi-szurkolónak születtünk. Aztán egyszer csak, bő tíz évvel később, jött egy másik öltönyös edző, aki halkan beszélt, szépen, Novák Dezső. Vele néhány játékos, Lisztes, Simon, Vincze, Nyilas és Hajdú. Olykor, kis időre, helyreáll a világ rendje.
