1986 óta fogalom, ám azóta sem sikerült megfejteni, mi történt a mindmáig utolsó magyar világbajnoki csapattal azon a június 2-án.
Addig én olyan hőséget nem éltem át. Hivatalosan 29 Celsius-fok volt a hőmérséklet, ám az irapuatói sporttelep fedett lelátója alatt megtelepedett a meleg, a pályára pedig merőlegesen tűzött a nap. Ezt úgy tessék elképzelni, hogy a francia–olasz nyolcaddöntőn, amelyet az 1986-os labdarúgó-világbajnokság egyetlen nyitott arénájában, a mexikóvárosi Olimpiai stadionban szintén délben tartottak, a sombrero nélkül érkező nézőnek két lehetősége volt: vagy magán hagyja a pólóját, hogy ne égjen szénné a háta, válla vagy leveszi, és a kobakjára teszi, hogy ne lágyuljon meg a feje.
Hőgutát lehetett kapni. Akár ez is magyarázhatná a szovjet–magyar találkozó szörnyűségeit.
Csak hát akkor arra is választ kellene kapni, hogy a fél házas Sergio Leon Chavez stadionban (16 500 néző) az ellenfél miért nem cammogott olyan képtelenül lassan, mint a magyar csapat. Honfitársaink, akik a vb előtt fizikailag és taktikailag feltétlenül a nemzetközi élmezőny szintjén, de mindenképpen annak közelében voltak, valamennyi labdára fáziskéséssel mozdultak, a tribünről jól érzékelhetően nehezükre esett minden lépés. Azt a nézőtérről nem lehetett észrevenni, hogy már a bemelegítésnél súlyos gondjaik voltak, de eleinte mindegyikük úgy gondolta, egyedül csak neki nincs jártányi ereje sem, ezért magában tartotta a problémát, hogy ne ijessze meg a többieket. Bognár György mert először megszólalni, mert ő a csapatkapitány Nagy Antallal volt párban, és jelezte a „főnöknek", hogy valami nincs rendben. „Nálad sem?" – fakadt ki Nagy, aki ugyanazt érezte, mint az itthon hagyott Nyilasi Tibor helyett a kezdő tizenegybe került középpályás. De még mindig nem verték nagydobra a dolgot, amikor az 54. alkalommal (összesen 82-szer) válogatott Garaba Imre ránézett a levegőért kapkodó Nagyra, és akasztófahumorral azt kérdezte tőle: „Te is, öcsém?"
