Edson Leite, a népszerű brazil rádióriporter átszellemülten harsogta: „Csoda a Pacaembu stadionban! A valaha volt legnagyobb futballgála szemtanúi vagyunk!" Lelkesültsége érthető volt, és korántsem csupán dél-amerikai temperamentuma miatt. Noha a Santos és a Palmeiras csütörtökön találkozott egymással 1958. március 6-án, az örökkévalóságnak játszott mérkőzésen még a vesztes sem mondott csütörtököt.
A Santos 7-6-ra győzött!
„Lehetetlen szaporítani azokat a szuperlatívuszokat, amelyeket leírtak már Pelé klubjával kapcsolatban"
– közölte egy ízben a brit The Guardian, és messzemenően igaza volt. A különleges felfutásban nem csekély szerepet játszott ötvennyolc a világszerte felkapott Sao Pauló-i mérkőzéssel, s még inkább az első brazil vb-aranyérem elnyerésével. Ez utóbbi diadalból a Pacaembu páratlan parádéját produkálók közül csak Altafini, Zito, valamint Pelé vehette ki a részét, sőt az osztrákok elleni svédországi nyitányon egyes-egyedül Altafini játszott közülük (és szerzett két gólt a 3-0-ás meccsen). Ám a tinédzser addigi legszebb nyarától kezdve minden Peléről és artista kollégáiról szólt...
Két 1958-as főszereplő 2012-ben Stockholmban, az első brazil világbajnoki cím elnyerésének helyszínén: Pelé és Altafini AFP– JONATHAN NACKSTRAND
A labdazsonglőrök társaságából Altafini Mazzola néven futballozott, mert az édesapja nagy rajongója volt Valentino Mazzolának, az 1970-ben – éppen a brazilokkal szemben – vb-ezüstérmes Sandro Mazzola atyjának, aki a Grande Torino 1949-es repülőgép-szerencsétlensége áldozatainak egyikeként alig harmincéves korában életét vesztette. Altafini utóbb szintén olasszá vált: a következő világbajnokságon már az itáliai válogatottban szerepelt, és máig a negyedik legjobb mesterlövész a Serie A örökrangsorában (216 góllal). Az olasz első osztályban 459 mérkőzést játszott – a Palmeirasban 114-et –, s tizennégy góljával döntő érdemeket szerzett a Milan 1963-as BEK-győzelmében, akárcsak tíz évvel később a Juventus döntőbe jutásában, szintén az első számú európai klubtornán. Akkor már harmincnégy esztendős volt, de aki látta, soha nem felejti el, amint a torinói 0-0 után tizenkét perc alatt 2-0-ra vezető Újpesttel szemben José Altafini szépített, majd Pietro Anastasi egyenlített a Megyeri úton... Amikor Bene Ferencnek mindjárt az első percben szerzett góljával, majd a villámgyorsan gólpasszt adó Tóth Andrásnak Dino Zoffot is mozdulatlanságra késztető, lenyűgöző lövésével a lilák a negyeddöntőben – hipp-hopp – elhúztak, senki sem számolt a negyedik kerületiek kiesésével. Annál több Juve-rajongó gondolt hálatelt szívvel Altafinire, aki a legjobb négy között hasonlóképpen kettőt vágott be a Derby Countynak (3-1, 0-0), mint másfél évtizeddel azelőtt Uddevallában az osztrákoknak.
A Santos ellen is duplázott. De hogyan! Pelé és társai az első félidőben 5-2-es előnyt szereztek; az egész – telt házas – aréna biztos volt benne, eldőlt a mérkőzés. Ám (Sándor Csikar stílusában) a Palmeirasnak elfelejtettek szólni, hogy még nincs vége a meccsnek...
hirdetés
A jobbszélső Paulinho szépített, aztán a kétszer csengető Altafini egyenlített, majd a balszélső Urias már a házigazda együttest juttatta vezetéshez. Másnap volt olyan brazil sportlap, amelynek címoldalán ez virított: 5-2, 5-6, 7-6. Az újabb fordulat az összesen háromgólos Pepe két megmozdulása nyomán következett be, és az igazság bajnokai hiába írták, hogy „a Palmeiras szünet utáni, csodálatos reakciója döntetlent érdemelt volna", a kétségkívül nagyszerű ellenféllel szemben a szédítő Santos nyert, és kész.
A mérkőzést eldöntő Pepe a legtöbb meccset (750-et) játszotta a Santosban Pelé (1106) után, ám fölöslegesen utazott el az 1958-as és az 1962-es világbajnokságra is, mert a két – egyaránt brazil elsőséggel záruló – tornán egyetlen találkozón sem léphetett pályára. Vicente Feola, illetve Aimoré Moreira, a két szövetségi kapitány a botafogós Mario Zagallót favorizálta. Ötvennyolcban a vb-t megelőző utolsó előkészületi mérkőzésen (a milánói San Siróban 4-0 az Internazionale ellen) még Pepe kezdett, ám a helyére beküldött vetélytársa – vele ellentétben – gólt szerzett, azaz Zagallo beállt, a csere bejött...
A válogatottal más brazilok is megjárták.
A Palmeiras két Waldemarja, Carabina (584) és Fiume (601) összesen 1185 mérkőzésen szerepelt a klubjában, ám a nemzeti együttes sárga mezét csak Carabina viselhette, ő is csupán két alkalommal. A selecaóban a santosos Ramiro Rodrigues sem fordult meg, jóllehet a középhátvéd KEK-et nyert az Atletico Madriddal Maestro Hidegkuti Nándor címvédő Fiorentinájával szemben. A döntő sajátossága volt, hogy először Glasgow-ban rendezték, majd az 1-1 után Stuttgartban játszották újra (3-0). Nem mellesleg: a firenzei „violák" az elődöntőben a budapesti lilákkal szemben jutottak tovább (2-0, 1-0), és Újpesten sokan nem tudták túltenni magukat azon a megrázkódtatáson, hogy a legjobb négy között el kellett köszönni.
Azért annyira egyetlen honfitársunk sem volt szomorú, mint az éppen a Palmeirastól a Santoshoz szegődő Jair da Rosa 1950-ben. Az irányító játékos azt mondta az uruguayiaktól a riói Maracana stadionban elszenvedett 1-2 után: „A síromig cipelem ezt." A nyomasztó emléket – a 6-7 minden gyönyörűségével együtt – hosszú évtizedeken át hordozta: 2005-ben hunyt el. S nem sejthette, hogy az a hajdani vb-vereség ugyan hol lesz a 2014-es Belo Horizonte-i csapástól, a németek elleni elődöntő felfoghatatlan 1-7-jétől!
hirdetés
A régiek jobban muzsikáltak. Az ötvennyolcasok közül az Estado do Sao Paulo, valamint a Folha do Sao Paulo című újság egyaránt minden idők legjobb Santosába választotta Zitót, Pelét, Pepét, és ugyanígy tett az 1970-ben világbajnoki címet nyerő válogatott középcsatára, Tostao is. Ő azonban (naná) trükköt vetett be, mert tizenkét játékost nevezett meg. Gondolhatják, csatárból volt eggyel több... A Dream Team pedig így festett: Gilmar – Carlos Alberto, Mauro, Ramos Delgado – Zito, Clodoaldo – Robinho, Coutinho, Pelé, Pepe, Edu, Neymar. Igaz, akadt olyan brazil lap, amely huszonkettes keretet tett közzé, amikor minden idők legjobb Palmeirasát összeállította. A listán Waldemar Fiume és Jair da Rosa neve is szerepelt olyan további hírességeké mellett, mint Leao, Marcos, Djalma Santos, Cafu, Luis Pereira, Roberto Carlos, Mazinho, Cesar Sampaio, Ademir da Guia, Leivinha, Alex, Edmundo, Rivaldo.
Ha már a választásoknál tartunk: a FourFourTwo brit szerkesztősége minden idők hetedik legjobb klubcsapataként lajstromozta a Pelé-féle Santost. E helyezés értékét nagyban emeli, hogy az ötvenes évek Honvédje – Puskás Ferenccel és még ki mindenkivel – a tizenkilencedik helyet foglalta el. A brazil együttest fénykorában „Santasticosnak", illetve „Santos Globetrottersnek" hívták, és az utóbbi elnevezés azért is találó volt, mert a gárda – mindenekelőtt 1958 és 1965 között – valóban bejárta a világot. Nyolc esztendő alatt 641, évi átlagban 80 mérkőzést vívott, ezek kétharmadát (427 meccs) megnyerte, és csak a 18 százalékát (115) veszítette el.
Pelé, olé!
A labdarúgásnak egyetlen háromszoros világbajnoka van: Pelé brazil „király". Honfitársa, Cafu befoghatta volna őt, de három döntője (1994, 1998, 2002) közül a középsőt elvesztette. A 142-szeres brazil rekordválogatott hátvéd a tekintetben viszont meg sem közelítette az uralkodót, hogy Pelének hét képzeletbeli Aranylabdát is megszavazott a díjalapító France Football. Tovább a cikkre: >>>
Pelé azt mondta: „Pihenni nem tudtunk, örültünk, hogy elértünk az egyik stadiontól a másikig. Emlékszem olyan tizennyolc hónapra, melynek során egyfolytában úton voltunk Dél- és Észak-Amerika, a karibi térség, Európa, Ázsia, valamint Ausztrália tájain. Soha annyira nem volt tele a futballcipőm a repülőterekkel, a szállodákkal, a különböző országokkal, mint akkor."
Nyilván emiatt is következett be a „visszaesés". Noha a Santos Santiagóban Hexagonal Kupa-győzelemmel kezdte az 1965-ös évet – majd sorozatban ötödször hódította el a brazil kupát –, a chilei tornán már csak nyamvadt tízgólos meccset játszott a Schmucker – Lala, Popluhar, Geleta – Pluskal, Masopust – Pospichal, Mraz, Kvasnak, Vojtech Masny, Valosek összetételű csehszlovák válogatottal (6-4). A Libertadores Kupában a montevideói Penarollal szemben ennyire sem telt: bár a helyszín megint a Pacaembu stadion, az eredmény mindössze 5-4 volt. Pelé csupán egyszer köszönt be Luis Maidanának – aki a brazil együttes 4-1-es vezetésénél kivédte a „király" tizenegyesét –, az utóbb a Palmeirasban is játszó uruguayi Hector Silva viszont mesterhármassal szomorította el Gilmar kapust. (Silva honfi- és csatártársa, Pedro Rocha nem kevesebb, mint nyolc esztendőn át futballozott Brazíliában; előbb a Sao Paulo FC-ben, majd a Palmeirasban.)
S akadt ennél rosszabb is. Hat nappal később a Penarol és a Santos Buenos Airesben találkozott a dél-amerikai klubtorna elődöntőjének a továbbjutásról határozó harmadik mérkőzésén (2-1), s ez alatt a Santos a B csapatával állt ki odahaza a Palmeiras ellen. Az ellenfél kihasználta az alkalmat, és berámolt hét gonosz gólt.
