Pelé, olé!

Az 1958 és 1969 közötti Santost egyébként „halhatatlannak" hívják, mivel huszonnégy trófeát nyert; egyaránt kétszer hódította el a Libertadores meg a klub Világ Kupát, továbbá 1961 és 1965 között szériában ötször szerezte meg az először 1971-ben kiírt országos bajnokságot helyettesítő Brazil Kupát. A bő dekádban olyan játékosai voltak, mint Gilmar, Carlos Alberto, Mau­ro, Orlando, Djalma Dias, Rildo, Zito, Clodoaldo, Dorval, Mengalvio, Sormani, Coutinho, Toninho Guerreiro, Pepe, Edu és persze Pelé. Ő 1958-ban és 1970-ben vitán felül aranylabdás lett volna: az első brazil vb-diadal évében nem csupán az aranyért, hanem az elődöntőben és a döntőben szerzett összesen öt góljáért; a harmadik brazil világbajnoki cím esztendejében pedig azért, mert minden idők legkiválóbbnak tartott futballcsapatából is ki tudott ragyogni. „Mellesleg": nincs még egy labdarúgó a föld kerekén, aki háromszoros vb-aranyérmes lenne. (Napjaink hőse, a négyszeres aranylabdás Lionel Messi argentin válogatottként egyetlen vb-ezüstre lehet büszke.)

Szóval, 1958, 1959, 1961 és 1970 gondolatban már tényleg Peléé. Ha azt hiszik, 1960-ban a 7-3-as Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntőn négy gólt szerző Puskás Ferenc vagy a mesterhármast elérő Di Stefano is lehagyhatta volna – bár sem a magyar, sem az argentin bevándorló nem előzte meg az első barcelonai Luis Suarezt –, akkor vegyék figyelembe: abban az évben Pelét választották a világ legjobb sportolójává, noha nem is vett részt az olimpián, amelyen Gerevich Aladár vívópápa a hetedik ötkarikás aranyérmét nyerte, s olyan további legendák szerepeltek, mint Abebe Bikila, ­Cassius Clay, Armin ­Hary, Wilma ­Rudolph...

De a brazil virtuóznak nem volt párja, és az Aranylabda átvételére 1962-ben, 1963-ban és 1965-ben is jó esélye nyílt volna. A France­ Football nem említi hatvankettőt és hatvanötöt. Az előbbit feltehetően azért nem, mert Pelé a világbajnokság korai szakaszában megsérült, így a csehszlovák Josef ­Masopust helyett nyilván ­Garrinchát választják a korabeli szakírók, ha nem köti a kezüket az „európai" szabály. Ám a „fekete gyöngyszem" a klub Világ Kupa-döntőben káprázatos bemutatókat tartott: a Benfica elleni hazai meccsen (3-2) két, a lisszaboni visszavágón (5-2) három gólt jegyzett. Egy évvel később duplázott a Taca Brasil döntőjében, a Botafogo 5-0-ás „kivégzésekor". (Mihez tartás végett ideírjuk az ellenfél csatársorának névsorát: Garrin­cha, Quarentinha, Amarildo, Zagallo.)

A VK háromfelvonásos végjátékában viszont csak az első Milan–Santoson szerepelt – a 4-2-es milánói győzelemmel zárult nyitányon ő szerezte a vendégek mindkét gólját –, a 4-2-es „egyenlítésben", majd az 1-0-ás fordításban nem játszott szerepet. Abban viszont vastagon benne volt – ha pályára lépett, ha nem –, hogy a ­riói Maracanában 132 728 nézőt jegyeztek egy nem is riói csapat „hazai" találkozóján... Hatvannégyben aztán hármat vágott be a brazil kupadöntő első meccsén a Flamengónak (4-1), majd hatvanötben 97 góllal zárta a hivatalos klubmeccsek évadát, és a Taca Brasil Maracanában vívott találkozóján ő intézte el 1-0-ra a Sao Pauló-i Pacaembu stadionban 5-1-re legyőzött Vasco da Gamát. Már azon túl, hogy nyolc válogatott mérkőzésen kilenc gólt ért el. Ennél többet – tizenegyet – csak 1961-ben szerzett.

Szóval, lehetne akár nyolc is az a hét képzeletbeli Aranylabda. Ki tudja?

De hogy nem akadt – és feltehetően nem is kerül elő – a cselművészként, mesterlövészként, karmesterként egyaránt kozmikus magasságokban járó Pelénél nagyobb futballista, az olyan biztos, amilyen az összesen 1283 gólos világhódító volt a kapu előtt...