Megszűnt a hozzáférés is, amely az egésznek a lényege, pedig a labdarúgás demokratizmusa miatt lett az, ami. Csak egy labda és más semmi nem kell, hogy aztán élhesd az álmod, ha elég tehetséges vagy. Nem kell apu és kulturális tőke, haver és közbeszerzés. Erre aktuálisan a jegyárak az egekben, s felső-középosztálybeli hipszterek járnak szelfizni a stadionba, miközben az életforma-drukkereknek marad a kocsmai kistévé. Ez a futball.
Azaz dehogy, kamuztuk a sztorit, csak be akartunk nyomni egy társadalomkritikai börleszket.
A futball a háború folytatása más eszközökkel.
 |
Háborús sérült
Reuters |
Persze nem úgy, hogy Argentínának területi igényei voltak Németországgal szemben, és a két együttes ezért randevúzott a vb-döntőben, hogy aztán az eredmény nyomán a Rajna-menti rizlingültetvények Berlin fennhatósága alatt maradjanak. Csak épp annyiban, hogy a stratégák csatába küldték a nemzet fiait, akik megvalósították a haditervet, Götze a kapuba talált, a gárda meg az utolsó leheletéig harcolt. Azaz tényleg úgy van, hogy nem csak rutinból kockás szvetterbe öltöző társadalomtudósok teóriája az egész, hiszen mióta érthetetlen egyezmények meg az úgynevezett civilizáció miatt nem pattanhatunk nyugodtan lóra néhány lándzsával, hogy portyázzunk egyet Bajorországban, ha nincs otthon elég sonka meg aranyfülbevaló, mintegy az áldozatminimalizálás érdekében a stadionokba küldték a konfliktusokat: ki ne ismerné például a népszerű műdalt, hogy tudniillik „Utálunk, szar Románia!”?
Örvendezünk is e kedvező fordulat miatt, elvégre ahol még nem fordult futballba a törzsek közötti rivalizálás, alkalmanként rakétával kínálják meg egymást a felek. És hogy a közösségi gyűlölet és/vagy összetartozás sűrűsödik a labdarúgásba, azt jelzi, hogy tízezrek tódulnak az utcákra, ha a futballcsatár a hálóba küldi a labdát, az ellen drukkerei meg reményvesztetten néznek a semmibe. Ehhez ez a sportág kell. Elvégre ki látott már diszkoszvető-finálét, amely után megannyi kölyök sír könnyező édesapja vállán, mert nem jött össze a 72,42 m, ami a győzelemhez kellett volna. Ahhoz az élményhez labda kell, meg stadion, meg az a huszonkettő. Ez a futball.
Azaz dehogy, csak kamuztuk a sztorit. Ez csak elefántcsonttoronyban mulatozó értelmiségiek verziója, hogy valahogy mégis megmagyarázzák azt az értelmezhetetlen szenvedély- és érzelemcunamit, amelyet a meccsek indukálnak.
A futball játék.
Persze nem úgy, mint a Jenga vagy a vetkőzős póker, hanem minden közösségiességével, önfeledtségével és büszkeségével. Hiszen amikor a lakótelepen beküldöd a tíz tyúklépéses kapuba a zsugát, aztán repülőzve ünnepelsz, miközben a hatos számú lépcsőház felé futsz, s pacsiznak veled a többiek. Ez a futball.
Azaz dehogy, csak kamuztuk a sztorit. Ez csupán idealisták tündérmeséje, amely világvakságot mutat.
A futball identitás.
Persze nem úgy, hogy leírható legyen, mint valami fáradt pártalapszabály. Hanem hogy történjék bármi is, kék-sárga az életed, a csapatod meg az efcéhatvan. A miénk a pillanat, amikor majdnem feljutottunk az NB I-be. Az elbukott osztályozó, miután ott könnyeztem a kerítésnél, tán másodikos voltam, nem értettem, hogyan lehet valami annyira igazságtalan, hogy megfájdul a gyomrom. Hiszen akkor már majdnem megcsináltuk. Mi, a Zagyva-part, a hátsó füves, a hajdani cukorgyár. A hely, ahonnan aztán a Gergő azért is megcsinálta, és nemrég még a Diósgyőr csapatkapitánya is volt, ahonnan a Dávid azért is megcsinálta, és még a London School of Economicsban is tanult. Ez a mi színeink nélkül elgondolhatatlan közös történetünk. Ez a futball.
Azaz dehogy, csak kamuztuk a sztorit, őrjítő kényszerességgel igyekszünk belemagyarázni mindent a zsugába, miközben a főtér és a strand is éppúgy lehetne a közös mienk, nem szólva arról, hogy ha Gelsenkirchenbe születünk, akkor Schalke, ha meg Nyárlőrincre, akkor Nyárlőrinc, tehát véletlen ez, nem mitikus összetartozás.
A futball világbajnokság.
Persze nem úgy, hogy akkor más nincs is, elvégre BL és Premier Liga és megye II, de hát mégis négyévente van az, hogy a labda uralja a földkerekséget. A döntő napja az, amikor a komplett világ képernyő elé ül, hogy aztán most éppen azt nézze, amint Kroos, Schürrle, Götze, Schweinsteiger, Messi, Mascherano. Mert amikor alábökött, megfordult, kicselezte, megcsapta, utolérte, becsúszott, errenézettarraadta. Ez a futball.
És hát tényleg ez is.
Akkor viszont, meglehet, nem is kamuztuk ezt az egészet.
