Egy kis segítséget kapott Suareztől, aki szintén elalélt, majd tápászkodva a fogsorát kezdte masszírozni. Ez lehetett az a pillanat, amikor az ügyvédje beleharapott a saját kezébe. Ekkora dilettantizmusra nem számított.
Mindez minden idők (eddigi) egyik legjobb világbajnokságának minden más tekintetben legszerencsétlenebb meccsén történt. Szinte semmi más nem utalt rá, hogy itt élet-halál harc folyik. Végül a (sikerre is) éhesebb csapat jutott tovább. De azért Uruguay most nem lehet nagyon büszke. A gasztronómia nem minden.
Lehet, hogy engem is megharapnak, de nem is elsősorban e meccsre gondolva úgy látom, hogy ezen a vébén a csapatok nem nagyon jók (itt rosszak voltak), a meccsek viszont szenvedélyesek, élményszerűek.
|
Suarez őszödi beszéddel felérő reakciója az eset után
Tony Gentile / Reuters |
A csapatok ahhoz képest nem nagyon jók, amihez hozzászoktatott minket a televíziózás. Minden héten láthatunk hét-nyolc olyan társaságot, amelyet hibátlanul összeraktak, összevásároltak, majd végiggondolták, hogy mire jó az a játékosállomány, és azt nagyon kigyakorolták. Ehhez képest a nemzeti válogatottak karaktere az eredeti ellenkezőjére fordult.
Régebben egy-egy ország különböző klubjaiban játszó remek futballisták a válogatottban jöhettek össze, játszhattak még jobb társakkal, mint a klubjukban. Most viszont Messi egy olyan argentin válogatott élén száguldozik, amelynek középszerű középpályája van, Barcelonában ennél csak jobbakkal játszott. Ronaldo a portugáloknál legutóbb Eder személyében kapott ékpárt, akihez foghatóan gyenge futballistát edzésen sem láthatott Madridban, a holland csatárcsodák egy csak termetében nagy védelem előtt játszanak, és folytathatnánk a sort, míg elérkeznénk az angolokig, akik, ha nincs begyakorolva egy-két biztos jó játékuk, alig jutnak el a kapuig.
Márpedig a válogatottban nem lehet begyakorolni szinte semmit. Akik eljutnak a torna végéig, már fogják érezni egymást, az elején a zsenikre – Neymar, Messi, Müller és igen, máskor Suarez –, továbbá az áldozatkészségre van bízva minden.
Ezért pazar eddig a vébé, és ezért lesz még ennél is jobb. A futballidényben leharcolt játékosok patchwork-csapatai szakadnak meg a hazájukért. Szinte mindenkin érezni, hogy más lélekállapotban van, mint a klubmeccseken. Nem a milliárdos tévéközönség, hanem a néhány tíz- vagy éppen százmillió ember miatt, akinek valami megmagyarázhatatlan erőt ad, ha a nemzeti csapata sikerében ismerhet magára. Ezért mennek a játékosok szakadásig.
Rengeteg is a „gyalogsérülés". Amikor csak túl nagy erővel indulna, vagy teszi oda magát valaki, aztán húzódik, ficamodik, szakad. Nagyon sok a véres fej, a támolygó futballista. Mert a hazáért az ember meg tud és akar halni, ha az kell a győzelemhez. De nagy ötletek, katartikusan szellemes megoldások ritkán születnek ebben az állapotban. Talán majd a vége felé, amikor aki már odáig eljutott, biztos lehet benne, hogy nem csak meghalni kell a hazáért, hanem előtte szabad még játszani is egy jót. Az lesz az igazi.
És még a a hosszabbítások is csak most jönnek. Ahogy nekünk evés közben az étvágy - mint Suareznek.
