Néhány év óta idehaza az új esztendő első napjaiban, amikor már a morzsabulik is véget értek, Magyarországon is rengetegen ülnek le a tévékészülékek elé, s nézik a Professional Darts Corporation világbajnoki meccseit, és csak ámulnak. Ámulnak, hogy milyen sok a néző, a szurkolótáborok hangpárbajt vívnak egymással, olyan a hangulat, mint a legjobb futballmeccseken; férfiak, nők időnként táblákat emelnek a magasba, rajtuk egyetlen szám: 180. Ünneplik a dartsost, aki éppen tripla 20-ast ért el, azaz mindhárom nyilát a tábla egyik legértékesebb részébe dobta – hajszálpontosan. Eközben a színpadon a döntő két résztvevőjéről folyik a víz. A tévéközvetítés miatt nélkülözhetetlen lámpák trópusi hőséget árasztanak, és az izgalom miatt is gyülekeznek az izzadságcseppek: nem akármekkora a tét. Ezen a színvonalon a kocsmát és a sportot emlegetni olyan, mintha a londoni Nemzeti Színház Rómeó és Júlia-előadását egy falusi hodályban bemutatott népszínműhöz hasonlítanánk.
Csoda, amit látunk. Művészet, matematika, precizitás, összpontosítás. Mindez sok-sok pénzzel, konkrétabban fontkötegekkel megspékelve.
Egy nagy torna győztese 60 ezer fontot is köszönhet dobásainak.
Tévénézők milliói lesik szájtátva: hova repülnek a nyilak, a nézőtéren – miközben ki tudja hány liter sör folyik le a torkokon – ezrek drukkolnak több mint vehemensen. (Az eddigi csúcs 11 ezer; hatalmas szám, főleg, ha arra gondolunk: egy-egy magyar futballbajnoki forduló hat meccsét összesen 14-15 ezren néznek meg a helyszínen.)
Az egyik szentély a londoni Alexandra Palace. Égbenyúló téglafalak, magas mennyezet. Itt történt, hogy a 2012-es világbajnokság egyik elődöntőjét félbe kellett szakítani, ugyanis huzat volt, s a nyilak ide-oda röpködtek, amitől érthetően kissé idegesek lettek a dartsosok. „Ekkora épületet lehetetlen hermetikusan lezárni. Minél többször teszem be oda a lábam, annál jobban csodálom a PDC légkondicionálásért felelős szakembereit.”
A csodálkozó Phil Taylor, aki nem volt résztvevője a „cúgos” meccsnek. Általa viszont az olvasó részese lehet a nagy kalandnak. Könyvében a sportág klasszikusa kíméletlen őszinteséggel tárulkozik ki, Mike Walters segítségével, aki mestere az írásnak.
Dicséret a fordítóknak, Bus Andrásnak és Fencsik Tamásnak: nem lehet észrevenni, hogy ketten ültették át magyarra a szöveget. Egy nyiluk nem talált célba: olyan magyar szó nincs, hogy legideálisabb. És hasznos lett volna egy szószedet, mert nem valószínű, hogy mindenki érti, miről is van szó, ha ilyeneket olvas: kilencnyilas, bullseye, a drót rossz oldala, tripla, dupla, kiszálló.
Waltersnek nem lehetett nehéz dolga, Taylor jó mesélő, és remek ember is, minden esendőségével együtt. A több mint ötvenéves dartszseni sem tudott mindig a legpontosabban célozni, ő sem nyert mindig, a vereségek megviselték.
Pánikbetegség tünetei jelentkeztek nála, fogynia is kellett – léböjtkúráját olyan meggyőzően ecseteli, hogy az olvasó lelkiismeret-furdalását csillapítandó, azonnal keresne a világhálón egy dietetikust. Nem könnyű hónapok után végre újra nagy tornán diadalmaskodott
– sosem gondoltam volna, hogy egy dartsmeccset úgy lehet tudósítani, mint egy futballmérkőzést –,
szeretné megszerezni tizenhetedik világbajnoki címét a Power becenévre hallgató dartskirály.
A keresztapa Peter Judge, akit Taylor egyszer elvitt valahova kocsival. A Sky TV színpadmestere véletlenül rátaposott egy földön fekvő CD-tokra. A Snap együttestől volt a Power. Ez a szám lett hősünk bevonuló zenéje is. Phil többször megkérte földijét, a szintén Stoke-On-Trentben született barátját, Robbie Williamst, írjon neki egy jó dalt, de a volt Take That-tag mindig azzal hárít:
„Szó sem lehet róla. Sosem tudnám felülmúlni a mostanit.”
Phil Taylor: Erőpróba – Visszatérésem a csúcsra
G-Adam Könyvkiadó, 2015 280 oldal, 3990 forint
