Hívták New Yorkba, de sokáig nem ment, úgy érezte, még nem kész. Aztán huszonkét évesen meggondolta magát. Azt mondta az éppen arra járó trombitásnak, Don Redmannek, „figyelmeztesd azokat a New York-i kandúrokat, jön Tatum!” Csodagyerek volt. Miután gyakorlatilag nem látott, a hangok világában élt. Azzal szórakozott, hogy a rádióban hallott számokat milyen gyorsan tudja lejátszani. Egyedi billentési technikát fejlesztett ki, nála a sebesség sosem ment a pontosság rovására.
Volt, hogy négykezes darabot reprodukált egymaga – nem is tudta, hogy gyakorlatilag a lehetetlent valósítja meg. Hihetetlen tempóban pörögtek az ujjai, a bal keze pont olyan gyors volt, mint a jobb, a dzsessz világában se előtte, se utána nem volt senkinek ilyen briliáns technikája. Amikor a fiatal Oscar Peterson New Yorkban az összegyűlt zongoristákat kápráztatta el gyors futamaival, Art Tatum odaült a hangszerhez azzal, hogy, „Oscar, ez nagyon szép volt, a következő számot szeretném neked játszani”. És belekezdett a Kis ember, nehéz napod volt (Little Man You’ve Had a Busy Day) című darabba…
A zongoraverseny egy viszonylag közismert zenei kifejezés, de nem abban az értelemben, amelyben Tatum alkalmazta: egyrészt minden számon úgy rohant végig, mint egy százméteres olimpiai döntőn, a lassú darabokat is gyors futamokkal díszítve, másrészt minden zongoristát potenciális ellenfélnek, legyőzendő vetélytársnak tekintett, addig nem nyugodott, amíg be nem bizonyította, hogy ő a jobb.
A gitáros Les Paul mesélte, hogy egyszer, amikor Manhattanben autóztak, Tatum megkérdezte, hol járnak. Amikor meghallotta, hogy a Madison Square Gardennél, ahol éppen a nehézsúlyú legenda, Joe Louis bokszol, azt vágta rá, egyszer szeretné kibérelni a sportcsarnokot, és egyszerre felvenni a versenyt az összes zongoristával, egyszer s mindenkorra lerendezni, ki a jobb, ahelyett, hogy klubról klubra mászkálva egyenként kell őket legyőznie, egy csapásra kiütné mindet.
Két felesége is volt, fia is született. Szerette a sört és a pókert (saját lapjait a jobbik szeme elé tartva még éppen kisilabizálta, a többiek meg bemondták, mi van az asztalon, a memóriája kipótolta a többit), de Tatumot igazából csak a zene érdekelte. Saját műsorának végeztével tényleg klubról klubra mászkált a New York-i éjszakában, és ahol zongoristát hallott, oda betért, hogy kicsit ő is leüljön a hangszerhez, s bebizonyítsa, hogy szebben, gyorsabban játszik. Alig pár órát aludt, aztán újrakezdte az őrjáratot. Mint hím oroszlán a vadászmezőt, úgy őrizte birodalmát a riválisoktól.
Eredetileg Adelaide Hall énekesnő kísérőjeként érkezett New Yorkba, de szólójátékosként volt a legjobb. Még a legkitűnőbb zenekarokban is úgy érezte, a többiek feltartják, a legrutinosabb kísérők sem tudták tartani vele a tempót. Saját triójában Tiny Grime gitáros és Slam Stewart bőgős is csak úgy boldogult vele, hogy mindkettőjüknek abszolút hallása volt – ha lemaradoztak is, tudták, hol kapcsolódhatnak vissza. Negyvenhét évet élt, 1956 novemberében vitte el a veseelégtelenség.
Azt hihetnénk, a sok zenei párbaj, az állandó versengés miatt sok volt az ellensége, de pont fordítva. Utólag vannak fanyalgók, akik szerint mindent túlcicomázott, a sok cikornya és hangjegy között nem hallatszik a zene, de kortársai egyszerűen el voltak ájulva tőle. Nemcsak technikáját, de muzikalitását, zenei humorát, dallamvezetését, improvizációs készségét is istenítették. Mint ahogyan őt magát is.
A kor egyik legnagyobb híressége – egyben a korai példakép és jó barátként is örök „rivális” – Fats Waller egy alkalommal békésen játszott a saját klubjában, amikor belépett az ajtón egy testes fekete férfi. Waller félbehagyta a futamot, és odafordult a publikumhoz: „Hölgyeim és uraim, én csak zongorázok, de a házba belépett az Atyaisten!” Azzal felállt, és átengedte a zongoraszéket Art Tatumnak.
