Modern családban nehezebb gyereket nevelni

A legtöbb modern, középosztálybeli szülő saját gyerekkorában nemigen tanulhatta meg, hogyan kell bánni a gyerekekkel

Manapság arra tanítanak, hogy egy jó tervrajz és megfelelő instrukciók birtokában egészen bonyolult tárgyakat is kielégítően összeállíthatunk, jóllehet utasítások nélkül ügyetlenkednénk vagy csúfos kudarcot vallanánk. Így egyre fontosabbnak tartjuk a gyereknevelési könyveket is. A mi társadalmunkban, amely sok szempontból a gépek tömegtermelésében bizonyult a legsikeresebbnek, erős a kísértés, hogy az emberek azt higgyék, hogy ugyanazon elveket, amelyek feltűnően sikeresnek bizonyultak a műszaki tudományokban, helyesen alkalmazzák az emberi kapcsolatokban és az emberi lények fejlődésében is.

Azok a szülők, akik ezekre a „hogyan csináljuk?" típusú könyvekre támaszkodnak a gyereknevelésben, tudattalanul, vagy még gyakrabban tudat alatt, párhuzamot vonnak legmeghittebb családi kapcsolataik és egy gép részeinek összeszerelése között. Így jutnak el a tökéletességre törekvésig. Ha jól hajtják végre a használati utasítást, akkor a gyerek tökéletesen fog működni.

A sakk tanulsága

Egy bonyolult interakcióban egy-két lépésnél többet előre aligha tervezhetünk el

A kezdő sakkozó, aki partnere lépéseitől függetlenül igyekszik végrehajtani tervét, hamarosan vereséget szenved. Így járhat a szülő is.

A sakk ugyan végtelenül leegyszerűsített és banális metaforája csupán az emberi kapcsolatoknak, azt a tényt mégis illusztrálja, hogy egy bonyolult interakcióban egy-két lépésnél többet előre aligha tervezhetünk el. Minden lépésünk az előző lépésünkre kapott választól függ. Ezért nagyon fontos, hogy pontosan mérjük fel az egész, szüntelenül változó helyzetet: egy helyénvalónak látszó első lépés legjobb esetben is csak indikálhatja a partner első válaszlépésére adandó helyes válaszunkat.

Az a sakkozó, aki nem törődik a partnere reakcióival, kikap. Így jár az a szülő is, aki mások elméleteit vagy tanácsait követve előre elhatározza, hogyan bánik majd gyermekével. A szülőnek folyamatosan és rugalmasan alkalmazkodnia kell gyermeke lépéseihez, és a változó helyzetet mindig újra kell értékelnie egészében és folyamatában. A sakkban hamar kiderül, mekkora baklövést követ el az, aki csak a saját tervéhez ragaszkodik, közben pedig elmulasztja az ellenfél tervének és válaszlépéseinek gondos tanulmányozását. Éppen ilyen fontos a gyermek szándékainak és reakció­inak tanulmányozása a szülői lépések megtétele előtt. A gyermek azonban, ha összekülönbözik szüleivel, azok reakciójától való félelmében gyakran elrejti valódi érzéseit, és a szülők ilyenkor gyakran tehetetlenek.

A jó sakkjátékos sokféle lehetséges lépést és ellenlépést gondol végig jó előre azért, mert megtanulta, hogy minden lépés után újra fel kell mérnie a terepet és a lehetőségeket, illetve – és ez a legfontosabb – a saját lépésének a következményét.

Eltűntek a családok

A legtöbb modern, középosztálybeli szülő saját gyerekkorában nemigen tanulhatta meg, hogyan kell bánni a gyerekekkel. Más volt a helyzet, amikor a családok nagyobbak voltak, és a rokonok nagy számban éltek egymás közelében; akkoriban a kisebb gyerekekről való gondoskodást jelentős részben az idősebb testvérekre vagy a családban, szomszédságban élő fiatal, alig néhány évvel idősebb unokatestvérekre, nagynénikre, nagybácsikra bízták. Ha nem akadt olyan rokon, aki a kisebb gyerekek felügyeletét elláthatta volna, akkor a szomszéd gyerekek vállalták ezt a feladatot a hagyományos falusi kultúrákban. Mire ezekből a gyerekekből szülők lettek, már kialakult bennük a saját gyermekeik neveléséhez szükséges magabiztosság.

Hagyjuk azt a gyereket!

Ahhoz, hogy a gyermek pszichológiai és társadalmi fejlődésének minden egyes új szakaszával sikeresen megbirkózzék, megértést és okos segítséget igényel a szüleitől, e nélkül későbbi személyisége lelki sebek nyomait viselheti. A szülőnek le kell küzdenie a kísértést, hogy olyanná faragja a gyermekét, amilyennek ő szeretné. Segítenie kell viszont abban, hogy a gyermek – a maga idejében – a lehető legteljesebben megvalósítsa mindazt, amivé válni kíván, illetve amire képes természetes adottságaival és egyéni élettörténetével összhangban.

Mit mondott az anyám?

Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát gyermeke helyébe.

Egy szülő legfontosabb feladata az, hogy beleélje magát gyermeke helyébe. Ebből az alapállásból úgy bánjék vele, ahogy az a leghasznosabb mindkettejük számára; ha így cselekszik, kettejük kapcsolata is javulni fog. A legjobb módja, hogy beleéljük magunkat a gyerek helyzetébe, ha visszaemlékszünk rá, hasonló helyzetben hogyan éreztünk mi magunk gyermekkorunkban. Emlékezzünk arra is, miért éreztünk úgy, és mit reméltünk, hogyan fognak szüleink reagálni a helyzetre. Saját életünk eseményeit tehát alkotó módon tudjuk felhasználni, azok új, mélyebb értelemre tesznek szert, amikor szülőként éljük újra és idézzük fel őket.

Az helyes, ami kényelmes?

Sok olyan szülővel találkoztam, meséli Bruno Bettelheim, akik igen különösen bántak gyermekeikkel. Amikor megkérdeztem tőlük, honnan vették az ötletet, hogy így viselkedjenek, szinte mindig azt állították, olvasták vagy hallották valahol, hogy ez a legjobb módszer. Szinte minden esetben kiderült, hogy ellenkező értelmű tanácsot is kaptak, ám ezt követni kényelmetlen vagy alkalmatlan lett volna számukra. Addig keresgéltek tehát a szakirodalomban, míg nem találtak olyan véleményt, amivel egyet tudtak érteni.

Hol rontjuk el?

A modern szülők gyakran úgy reagálnak gyermekeik kivirágzó ifjúságára, hogy hanyatlásukban sem vesznek tudomást az idő múlásáról, és igyekeznek olyan szépek, fiatalok, erősek és vonzók maradni, mint a gyermekük. A mi kultúránkban az emberek félnek az öregedéstől. Ám ez nem szükségszerű, mint azt a régi Kína példája is bizonyítja. Ott minél jobban megöregedett valaki, annál nagyobb tiszteletben részesült; ezért a szülőknek nem volt okuk rá, hogy irigyeljék gyermekeik ifjúi sikereit, sem annak nem érezték szükségét, hogy versenyre keljenek velük ezen a téren. A mi kultúránkban azonban a fiatalság az egyik legfőbb érték. Így aztán bármi fenyegetést jelent, ami azt veszélyeztetni látszik, például hogy az embernek felnőnek a gyerekei. Ezt úgy lehet elhárítani, ha a szülő megpróbál ugyanolyan fiatal, erős és vonzó maradni, mint a gyermekei, vagy legalábbis ilyennek mutatja magát.

A múltban jó néhány anya megpróbálta elfojtani lánya bimbózó szexualitását, mert félt tőle, hogy lánya idővel átveszi az ő helyét; manapság az ilyen anya valószínűleg megpróbál versenyre kelni a lányával a női vonzerőt illetően, sőt talán még fiatalosságban is. Az apák szintén igyekeznek ugyanolyan jó erőben maradni, mint a fiaik. Az efféle versengés hatására a szülőből a gyermek szemében inkább idősebb testvér lesz, semmint szülő. Annak dacára, hogy megpróbál ugyanolyan fiatalos lenni, mint gyermeke – ami a szülő és gyermek közötti szintkülönbséget tünteti el –, a szülő szeretné megtartani tekintélyét, amely főként a nemzedéki különbségen alapul, és amelyet az efféle versengés kétségbe von. A versengés éppen a szülő idősebb korából eredő fölényét tagadja, erre pedig a gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és a szülőben tiszteletet parancsoló lényt, ne pedig versenytársat lásson.