Mi az ördög lehet unalmasabb egy tudományos konferenciánál? – kérdezheti az olvasó, és az esetek jelentős részében teljesen igaza lenne. Csakhogy a dzsesszt játszó emberek sosem unalmasak, így a Magyar Jazzkutatási Konferencia vékony kötete legjobb pillanataiban úgy lüktet, mint egy swingzenekar.
hirdetés
A mai viszonyok között már az is pikáns, hogy az emberi akármicsodák tárcájának helyettes államtitkára együtt rezdül az SZDSZ utolsó elnökével: a magát Binder Károly zongoraművész egykori érdemtelen tanítványának minősítő Pröhle Gergely írta a köszöntőt, az újságíró Retkes Attila Debrecen és Szeged 1980 körüli dzsesszéletét hasonlította össze. Ám ez az együttműködés semmi ahhoz képest, hogy nekünk van a világon egyedül nemzeti dzsesszkutatásunk.
Bakcsi Elek, a gitáros, hegedűs, bőgős...
Az 1992-ben alakult Magyar Jazzkutatási Társaság gyökerei az első, 1983-as sikondai dzsessztábor idejére nyúlnak vissza. Az idén márciusban Budapesten tartott konferencia szervezője, a magyar dzsessz történetének megszállott kutatója, Simon Géza Gábor jóvoltából tudunk Earl Granstaffról, Bacsik Elekről, a „Patkány” fivérekről meg a Vigadóban egyszerre 24 zongorán tartott 1937-es dzsesszestről! (Utóbbi Csányi Attila elfelejtett zongoristákról írt dolgozatában bukkant fel.)
A kitűnő gitáros, Halper László a magyar dzsessz kezdeteinél feltűnt legendás roma muzsikusokról írt tanulmányából kiderül, hogy az előző századfordulón a hazai muzsikusok védelmére hivatkozva kitiltották Párizsból a magyar cigányzenekarokat, Zürichben meg zsinóros mentébe bújt cseh kollégák nem átallottak Vörös Miska vagy Balog Bandi néven húzni a talpalávalót.
A magyar cigányok szórakoztatóipari monopóliumát megtörő amerikai feketék az első világháború katonazenekaraival érkeztek Európába, és a prímások nem sokkal később már a legfrissebb charlestondarabokkal, a húszas évektől pedig már igazi dzsessz-számokkal várták a vendégeket. Ifjabb Berkes Béla zenekara valójában már 1912-ben készített ragtime-felvételeket, s mint kiderült, a roma és a fekete muzsikusok között meglepően sok az érintkezési pont, például a rokon játékmód, a hangszerek szabadsága, a rögtönzés természetessége.
Radics Gábor Párizsban Stephan Grappelli és Joe Venuti mögött volt bronzérmes egy hegedűversenyen, a harmincas években Josephine Baker zenekarának koncertmestere lett. A legidősebb „Patkány”, Horváth Elemér a Yehudi Menuhin tiszteletére rendezett parlamenti fogadáson játszott, és olyan jól, hogy a világsztár utánament repetáért a Balaton étterembe. Később Menuhin segítségével jutott ki Amerikába, ahol Aranyhegedű néven nyitott szállodát. Öccse, a gitáros Horváth Sándor sztepptáncosként is híres lett, filmszerepeket is kapott. „Kispatkány”, azaz Horváth Dezső képes volt minden hanghoz azonnal akkordot fogni a gitáron. Halper feleleveníti, hogy Kispatkány 12-13 éves korában délelőttönként moziba járt, meghallgatta a futó filmek amerikai slágereit, és délután az akkori zenei élet krémjének, Cziffra Györgynek, Bacsik Eleknek, Piroska Zoltánnak, Kovács Gyulának az eredeti hangnemben énekelte el a dalokat. Este az Arizonában már játszották...
A dzsessz magyarországi berobbanásában jelentős szerepet játszott egy magát a „tromboedian”, azaz a trombonos-komikus kifejezéssel leíró fekete zenész-táncos, Earl Granstaff, aki a Paulay Ede utcai Parisien Grillbe leszerződött Palm Beach Five tagjaként érkezett Budapestre. Ő fedezte fel a szintén jól táncoló dobost, Chappyt (Orlay – Oberndorf – Jenőt), akivel Black and White címen közös számot is csináltak: a hórihorgas fekete fehér frakkban és cilinderben, az alacsony, köpcös fehér persze feketében lépett fel. Granstaff magával vitte Chappyt turnézni, a korabeli feljegyzések szerint a spanyol és a román királyi pár, a walesi herceg, Kemál pasa és Wodrow Wilson amerikai elnök neje is tapsolt nekik. Az egész sztorit a dzsessz-szakíró Zipernovszky Kornél ásta elő.
Sokkal többet tudunk a következő nemzedékről, például az 1926-ban született és 1993-ban szegényen, elfeledve meghalt Bacsik Elekről. A gitáros, hegedűs, bőgős és általában minden hangszeren azonnal játszó, minden nyelven azonnal beszélő roma muzsikus 1948-ban Libanonban rekedt egy haknin, és többé nem jött haza. Antibes-ban Dizzy Gillespie zenekarával lépett fel, ha nem ért rá a bőgős, ő ugrott be helyette. Párizsban Charles Aznavourral és Gilbert Becaud-val játszott a tévében, aztán kiment Amerikába, 1975-ben például nagy sikerrel szerepelt a Newporti Dzsesszfesztiválon, majd Las Vegasban volt koncertmester.
Még mindig jobban járt, mint a csupán ötven évet élt Kosta Lukacs, aki 1956-ban maradt Nyugaton, ám elmulasztotta megújítani az útlevelét, így hontalanná vált. Hamburgban megismerkedett a későbbi Beatles tagjaival, játszott Chet Bakerrel, ám végül olyan egyedül maradt, hogy amikor meghalt, csak három nap múlva nyitották rá az ajtót... Az MJKT-nek hála most már legalább ezt is tudjuk. Amúgy az interneten könnyen megtalálni egyetlen, német kiadású lemezét. A címe: Mr. Guitar.
