„Votják földemet bizony nem láthattam”

„Közvetlenül a fűtőkocsik után egy személyszállító kocsiban a mi tisztjeink jönnek, akik az orosz fogolytranszportot vezérlik. Ezután a teherkocsiknak végtelen sorozata következik. Egy-egy vonaton negyven-ötven teherkocsi van. A teherkocsiban negyvenével vannak elzárva az orosz hadifoglyok, és ezek a kocsik le vannak zárva, úgy, hogy csak kívülről lehet azokat felnyitni. Ebből a kocsiból egyetlen fogoly sem szökhetik ki. Minden hetedik-nyolcadik kocsi nyitott, és ebben a mi katonáink vannak.”

És a kissé a mi „felsőbbrendűségünket” sugalló – de gyűlölködés nélküli – írás folytatása:

„Általában az orosz katona jólelkűnek látszik... Ez meglátszott akkor is, amikor a Rákosrendező pályaudvaron kiszállították őket. Szép türelmes engedelmességgel sorakoztak kettős sorokban, és hálásan fogadták a barna kenyeret és a teát, amivel megkínálták őket. A mi hadvezetőségünk különös figyelemmel naponta háromszor adat teát az oroszoknak, akiknek ez a legfőbb nemzeti italuk. Száraz kenyér és tea teljesen elegendő arra, hogy az orosz katona jól érezze magát. A pályaudvar mellett hosszú, gyalulatlan padokon foglalnak helyet az orosz katonák és vörösréz sajkájukból isszák az ő nemzeti italukat. Aki az ütközetben elvesztette a sajátját, az ami fehér bádogsajkánkból fogyaszthatja eledelét, és azok az orosz katonák, akik még fogságba esésük előtt elvesztették a sajkájukat, igen örülnek a mi edényeinknek. Türelmesek ezek az emberek, de a legtöbbje már nem egészen fiatal legény.”

Az 1914-es újságcikkekben szinte idilli a kép. Nagyjában olyan, amilyet az 1907. évi hágai nemzetközi egyezmény megalkotói az esetleges háborúk idejére hadifogolysorsra elképzeltek. És a jobbára az ország nyugati felében lévő táborokban a létkörülmények általában nem is voltak elviselhetetlenek (kiváltképpen az év nagy részében zord időjárású, az ellátást tekintve pedig sokkal szegényesebb oroszországi, főképpen szibériai táborokkal való összehasonlításban).

Munkácsi Bernát finnugrista, aki fogoly nyelvrokonainktól gyűjtött anyagot

A valóság, persze, néha „alulírta” a lelkes írásokat. Igaz, ahol nem voltak a foglyok elhelyezésére szolgálható kész épületek, ott sietve deszkasátrakat, majd lakóbarakkokat, szolgáltató helyiségeket (konyha, fürdő, orvosi segélyhely stb.) építettek – e munka nagyobb része a foglyokra, a kisebb magyarokra hárult. Az építmények elkészültéig azonban sokan megbetegedtek, ezrek haltak meg kolerában, vérhasban, tífuszban, és a tüdőbetegség is szedte áldozatait.

Nem is egy olyan tábor akadt, amelyikben tízezernél több foglyot őriztek. Az Ostffyasszonyfa mellettit pedig egyszerre ötvenezren lakhatták. Ott a közkatonákat és az altiszteket kevés híján kétszáz, egységesen 31,5x10 méter alapterületű, emeletes priccsekkel „bebútorozott” barakkokban helyezték el (a tisztek más országokhoz hasonlóan Magyarországon is jobb elhelyezést, ellátást kaptak). A táborparancsnokság 1915 tavaszára 250 hold földet bérelt, s azt a foglyokkal műveltette meg.

Az óriási tömeg ellátását szolgálta a szintén a foglyok munkáját igénybe vevő sertéshizlalda, valamint a szabó- és a cipészműhely, a pékség, a konyha stb. Az egészségügyi tennivalókhoz igénybe vették a hadifogoly orvosok tudását is. Ezekért a munkákért – a nemzetközi egyezményeknek megfelelően – egyszerű kivitelű, nyomtatott, csak a táborban felhasználható papírpénzekkel fizettek. Hasonló volt a hadifogolysors más nagyobb táborokban is.

A táborközeli gazdaságok, vállalkozások a paraszti és ipari munkákban járatos foglyokat vagy fogolycsoportokat „kibérelhették” a táborparancsnokságtól. Nekik ugyanazt a bért kellett vagy legalábbis kellett volna fizetni, mint az ugyanolyan munkát végző magyaroknak. A munkát vállalók – akik sokan voltak már 1914 szeptemberében is – vagy csak nappalra hagyhatták el a tábort, vagy az őket alkalmazóknál alhattak.

Ez utóbbi esetben nemegyszer előfordult, hogy a férjét a fronton elvesztő özvegy és a nála dolgozó fogoly magánéletileg is egymásra talált, s a volt orosz katona haláláig Magyarországon élt. (Hasonló eset az egyik főmotívuma Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című, 1927-ben írott regényének. És akadt nem kevés fordított példa: 1918 tavaszán a Moszkvától keletre 700 kilométernyire elterülő Penza főutcáján sétáló, egymással beszélgető magyar foglyokat – amint az az óriási fogolytábor Világszabadság című, magyarul nyomtatott lapjában volt olvasható – váratlanul megszólította egy hölgy. Kiderült, a hogy miskolci ügyvéd lánya, aki feleségül ment egy magyar fogságba esett orosz ezredeshez, s került így férje hazájába.) Ilyen esetek, persze, ritkán fordultak elő. Magyarok és a többségükben orosz foglyok között leginkább a hétköznapias alkalmi találkozás vagy a rendszeres munkakapcsolat volt a jellemző.

Bizonnyal volt valóságalapja Tömörkény István A juhász meg a muszka című 1916-os írásának. Abban egy, a városban nemigen megforduló juhász az utcát seprő férfitól kérdi meg, hogy hol is tudna a közelben sót vásárolni a birkáinak. Töredezett mondatokkal igazítja útba a megkérdezett, lévén, hogy a táborból városi munkára rendelt orosz hadifogoly. A rövidke írás utolsó mondata: „Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra meg népekre egyaránt.” Bizonyos az is, hogy a háború esztendeiben a foglyok foglalkoztatása enyhített a munkaerőhiányon, valamelyest csökkentette az ország egyre súlyosabb gazdasági gondjait (ahogyan a magyar foglyok munkája is segítette az orosz hátországot).

Eközben természetszerűleg konfliktusok is akadtak. Bajai újsághír számolt be arról, hogy egy orosz fogoly mezei munka közben erőszakoskodott egy magyar lánnyal, aki kaszával védekezett, és – igaz, szándéktalanul – elvágta támadója nyakát. Blasszauer Róbert a Hadifoglyok Magyarországon az I. világháború idején című tanulmányában seregnyi mohácsi lapból idéz a közeli táborban élőkkel megesett történeteket: a foglyok a táborból kiszökdösnek a közeli kocsmákba, néha összeverekednek egymással – de leginkább szerb fogolytársaikkal –, meglopják a falusiakat és így tovább. De a hírek inkább arról szólnak, hogy a foglyok a csallóközi táboroktól a csótiig vagy a dunaszekcsőiig serények a munkában, magyarul tanulnak, ortodox templomot emelnek, síremléket állítanak elhunyt társuknak stb.

Tízezrek voltak, akik nem élték meg a szabadulás pillanatát

A finnugrisztika magyar kutatói gyorsan felfigyeltek egy különleges lehetőségre: a táborok Oroszországból érkezett foglyai között akadtak olyanok, akik valamely rokonnyelvünket mondhatták anyanyelvüknek. Munkácsi Bernát, aki „békeidőben” már járt finnugor nyelvű oroszországi településeken, az Esztergom melletti táborban talált adatközlőkre. Tudomása szerint volt olyan pillanat, amikor ott 73 mordvint, 56 cseremiszt (saját nyelvükön: marit), 39 votjákot (udmurtot), 2 zürjént (komit) tartottak nyilván. A kutató az udmurtoktól legkevesebb 522 népdalt, 30 mesét és elbeszélést, 53 néprajzi közlést, 9 pogány imádságot, több találós kérdést, közmondást és tengernyi addig tudományosan feldolgozatlan szót gyűjtött. (Hasonlóképp gyűjtött nyelvi-néprajzi adatokat Fokos-Fuchs Dávid a komi foglyoktól.)

A hadifoglyok többsége a háború végeztével több-kevesebb hányattatással visszajutott szülőföldjére (ahogyan az orosz táborokból a magyarok java része is hazatért). Tízezrek azonban nem élték meg a szabadulás pillanatát. Haltak meg a kezdetben főképp a rossz fogolytábori körülmények kiváltotta járványok, betegségek, később más okok miatt is. Nagyobb részük jeltelen sírban nyugszik.

Néhány nagyobb tábor (egyebeken kívül Esztergom, Csót, Ostffyasszonyfa) temetőjét azonban a legutóbbi években, évtizedekben megtisztították a sírok közt elburjánzott bozóttól, több helyütt sikerült rendbe hozni név nélküli vagy névvel ellátott sírköveket, temetőkaput állítottak és így tovább (hasonlóra vannak példák orosz földön is). Néhány településünkön a közeli táborról, nemcsak az orosz, hanem más nemzethez tartozó foglyok életéről is alkalmi vagy állandó kiállításokat rendeztek be. Ezek – és az internet kínálta lehetőségek – nemcsak a „nagy háború” idegen ajkú áldozataira emlékeztetnek, hanem eszünkbe idézhetik más országok jelölt vagy jeltelen hadifogolysírjaiban nyugvó magyar katonák tragédiáját is.