– Hát igen, ez egy egyetem, van doktori és mesterképzésünk. A kettőre együtt érkezett csaknem háromszáz jelentkezés. A feltétel legalább egy film benyújtása volt, így a felvételi nagyon egyszerűen zajlott. Csak a filmek számítottak. Az első és a legfontosabb szempont az volt, hogy a pályázónak legyen tehetsége. Ez megítélhető. Azt is látom, hogy ha valaki ugyan nem perfekt filmmel jelentkezett, de ott van benne a lehetőség. Az is nagyon fontos, hogy kiderüljön a szociális érzékenysége, mert egy filmesnek óriási a társadalmi felelőssége, és igenis kötelessége a megnyomorítottak, a szerencsétlenek, az elveszett emberek oldalán állni. Már csak azért is, mert – akárhogy nézzük is –, a filmek jórészt ezeknek az embereknek a pénzéből készülnek. Kötelességünk tehát nekik csinálni a filmet. Ami persze nem jelenti, hogy ki kell szolgálnunk a legalantasabb elvárásokat. Hanem éppen róluk kell feltételeznünk,
hogy a legnemesebb igényeik vannak. A harmadik szempont, hogy egy rendezőnek legyen ambíciója: legyen személyes viszonya a világhoz. Ezek nagyon szilárd alapok, és ez után már csak az a fontos, hogy szabadok legyenek.
|
| Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság |
– Akkor a Film Factory tulajdonképpen művésznevelő?
– Hát, tanítani a szó klasszikus értelmében biztosan nem tudok. Hogy nevelek-e? Ez jó kérdés. Az biztos, hogy nem akarom a saját képemre formálni őket. Az összes empátiámra szükségem van, hogy meg tudjam érteni őket, hogy velük tudjak menni, mert egy filmről beszélni nagyon nehéz, leírni meg képtelenség. A film kép, ritmus, emberi arcok. Hogy írná ezt le? Sehogy.
– A kritikusok történetesen ezzel foglalkoznak.
– Az más, ők a kész filmről értekeznek, és jó esetben le tudják írni, mit éreznek, amíg nézik. Egy még el nem készült filmet senki sem tud szavakban rögzíteni, egy forgatókönyvben nem lehet elmondani, hogy a vásznon mit fogunk látni, közben mit fogunk érezni. Ezért állítom én azt, hogy nem a forgatókönyv a letéteményese a jó filmnek, hanem egyfajta vizionárius gondolkodásmód. Beszélni nem lehet a képekről. De legalábbis nagyon óvatosan kell a szavakat használni.
– Az azért szimbolikus, hogy éppen Szarajevóban jött létre ez az iskola. Ott még a prosperálónak nem mondható magyarországi állapotokhoz képest is igen nagy a baj.
– Igaz, egy olyan országban valósult meg, ahol a nemzeti összterméknek a minimális százalékát fordítják a kultúrára. Mostohább helyzetet el sem tudok képzelni. A Film Factory tervét egy magánegyetem fogadta be, vezetői bátrak voltak és hittek benne.
– Találkozott már olyan filmessel, aki a Tarr-stílust kopírozta?
– Igen. De nem szeretem, és nem is akceptálom.
– Amikor befejezte A torinói ló forgatását, az volt a terve, hogy producer lesz Magyarországon. Végül bezárta a produkciós irodáját, és belevágott a Film Factorybe Szarajevóban.
– Nekem személyes kudarc, hogy be kellett zárnom a TT Filmműhelyt. De nem volt más választásom, mert azt a feladványt kaptuk, hogy vagy elfogadjuk a jelenlegi szisztémát, vagy nem készítünk több filmet. Én továbbra sem vagyok hajlandó pályázni ebben a
rendszerben. Kénytelen vagyok következetes maradni, bár nincs is okom arra, hogy ne legyek következetes. Azokat a projekteket, amelyek így ellehetetlenültek, mindenkinek visszaadtam. Legyen az ő döntése, pályázik-e a Magyar Nemzeti Filmalapnál, vagy sem. Ez a helyzet engem végtelenül elszomorít, mert persze hogy szeretném megcsinálni Gothár Péter vagy Kocsis Ágnes filmjét, de most ez van. Tudja, Londonban köd.
– A Magyar Filmművészek Szövetségének külföldre „száműzött" elnökeként hogyan éli meg, hogy az eleinte egységesnek tűnő, ellenzéki pocizóban lévő szakma végül kifarolt és behódolt? Még a leghangosabb tiltakozók is, mint például Török Ferenc.
– Ha valaki fiatal filmrendező vagy éppen a pályája közepén van, a negyvenes éveiben jár, akkor filmet akar készíteni. Ellen lehet állni egy-két évig, de ez a maximum. Ugyanakkor az is probléma, hogy ez a korosztály az úgynevezett „jelzálog-generáció": családot alapítottak, lakást vettek, leszerződtek egy bankkal – a számlákat meg fizetni kell. Az élet kegyetlen. Tehát én nemhogy ítélkezni nem fogok felettük, hanem meg is értem őket. Művészi szempontból viszont szerintem baj, hogy a mostani helyzetet úgy élik meg, mint akik kompromisszumot kötöttek. Az igazi probléma pedig majd akkor köszönt be, ha ez a kompromisszum meglátszik a vásznon. Egy műalkotásban ott tükröződik ugyanis az alkotó személyisége. Mindaz, amiben hisz. De majd meglátjuk.
– Azért kijött már néhány mű az új rendszerben.
– Igen. Sajnos még nem láttam őket.
– Hogyhogy?
– Nem volt rá módom. Nekem most ott van 25 fiatal filmrendező az összes problémájával, filmjével, ötletével, leforgatott anyagával. Örülök, ha ezeket meg tudom nézni. Elképesztő energiát igényel! De ha végre hazajutok, beülök a moziba.
– Mit szól ahhoz, hogy Andy Vajna a nemzetközi filmes szaklapokban üres fecsegőnek titulálta?
– Mondott ő többet is, a maga módján megkérdőjelezte a magyarságomat, ami azért tölt el szomorúsággal, mert én mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Sőt azt a szót, hogy „magyar", nagyon sokszor éppen azért írták le, mert a mi filmjeinket vetítették. Ha én mondok valamit, kritizálom vagy támadom azt a fajta szisztémát, amely az ő nevéhez kötődik, soha nem szoktam személyeskedni. Mindig elvekről és rendszerről beszélek. Úgyhogy a megjegyzéseit nem is tudom másnak minősíteni, mint közönséges és durva személyeskedésnek.
|
| Fotó: M. Schmidt János / Népszabadság |
– Nemrég kapott a magyar filmkritikusoktól életműdíjat. A világ összes kultúrországában kapott már hasonlót, de Magyarországon ez az első ilyen elismerése.
– Azért vannak állami elismeréseim is, például Kossuth-díjam. Ezek általában politikai kitüntetések, mostanában tehát nem is számítok újabbra. De én sosem a díjakért dolgoztam. A kritikusok díja azért más, mert ha néha pocskondiázzuk is őket, mégiscsak filmértő
emberekről van szó. Az ő szavuk azért sokat ér.
– Ezt jó hallani, mert vannak, nem is kevesen, akik a magyar filmek népszerűtlenségét a kritikusokra kenik.
– Ekkora hülyeséget még nem is hallottam. A kritikus felel azért, mert az emberek nem mennek be a moziba? Ugyan már! Az amerikai filmeket általában az agyagba döngölik, mégis tódulnak be rájuk az emberek. A kritikusok felelőssé tétele óriási tévedés. Az ő visszajelzésük sokkal reálisabb mérce, mint mondjuk, a jegyeladás számai. A filmkultúra nagy egész: a zászlót mindig a rendezők viszik, de ott vannak a gyártók, operatőrök, vágók, hangmérnökök, világosítók, producerek, gyártásvezetők is. A filmgyártás nem létezhet mozik nélkül, de kritikusok nélkül sem. Még az iskolák sem működhetnének nélkülük. Az egész együtt működőképes, ezeket az elemeket nem lehet szétválasztani. Ez a Vajna-rendszer legnagyobb bűne: leválasztották a legzsírosabb, a kirakatban jól mutogatható játékfilmgyártást a többiről. Őket nem érdekli a dokumentum-, az animációs vagy a kísérleti film, nem érdekli, hogy
megdöglenek-e a mozik vagy a filmes magazinok, vagy hogy mi történik az iskolákban. Őket nem érdekli a filmkultúra egésze. És akkor csak mellékesen jegyzem meg, hogy a rendszer nem demokratikus.
– A Magyar Filmművészek Szövetsége kiadott egy közleményt, hogy az idén sem rendeznek szemlét. Erre jött a reakció Andy Vajna részéről, hogy majd lesz „valami gála". Ebben terveznek együttműködést?
– Abban hiszek, hogy egy olyan szemlének, amelyen a teljes magyar filmkultúra megjelenik, van létjogosultsága és jövője. Sőt, ez az egészséges. Kötve hiszem, hogy egy filmgálát támogatnánk, de ez csak a személyes véleményem. Akár hiszi, akár nem, a Magyar
Filmművészek Szövetsége demokratikusan működik, elnökség vezeti, ahol én csak egy szavazattal rendelkezem. Ha eljön az ideje, majd döntünk.
– De rendeznének szemlét a filmalapos támogatással készült filmekből?
– Amikor az utolsó, úgynevezett fapados szemlét szerveztük, bebizonyítottuk, hogy teljesen nyitottak vagyunk. Nem néztük, hogy egy-egy filmet ki támogatott. Végül is mi nem lehetünk olyanok, mint ők, nem szeletelhetjük a saját szánk íze szerint a filmkultúrát.
