„Tudd meg, szabad csak az (...), aki üres jelszókat nem visít,
nem áltat, nem ígér, nem hamisít"
Pedig komor nyitány vezette be a programot, hiszen az est „háziasszonya" a legutóbbi, a múlt évben kiadott, s máris platinalemezzé avanzsált korongjának nem éppen andalító címadó számával indított: „Ez a tündérország / háborúban áll, / magával harcol, / és békét nem talál." Koncz később sem kegyelmezett: a Század utca 21.-ben elénekelte, hogy „az igazságból az i betű már régen elkopott", a Szabadságban Heltai Jenővel idézte fel: „Tudd meg, szabad csak az (...), aki üres jelszókat nem visít, / nem áltat, nem ígér, nem hamisít", és persze előhívta József Attilát a Kertész leszekkel, a „ha már elpusztul a világgal".
Nyomban hallom is: tiszta politika!
Tiszta művészet.
Ami nem feltétlenül a hangterjedelemből: mindenekelőtt a hitelességből és az előadói kvalitásból-hatásból fakad. Márpedig Koncz az utóbbi háromnak – kell-e mondani ennyi esztendő múltán? – a birtokában van. Ráadásul nem ő tehet róla, hogy ez az a ház, ahol semmi sem változik. (E nóta sem került a kollekcióba, de benne volt a levegőben.) Elvégre azok a szövegek is hasonlóképpen funkcionálnak a mai napig, amelyeket negyven éve vetett papírra Bródy János. Úgy néz ki, rendszerfüggetlenek e költemények, és rezignáltan teszem hozzá, hogy narancsos vagy szegfűs oldalak után se nagyon kutassunk, mert akikről szó van, azok – akár tetszik, akár nem – mi vagyunk. Mindannyian. Különben miként hasítana most is az 1969-ben komponált „azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra"? Maga Bródy is arról dalolt a színpadon: „Az erősek mindig úgy érzik, hogy csalhatatlanok, / édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok...
„az igazságból az i betű már régen elkopott"
Jut eszembe: Bródy ott állt a pódiumon Koncz mellett, Szörényi Levente nem. Ez is honi sajátosság: a magyar „McCartney" mellől hiányzik a hazai „Lennon". Igaz, a halhatatlan Beatles sem tartott örökké, de vajon el tudtuk-e képzelni annak idején, amikor a magnó mellé letérdepeltünk, hogy a Keresem a szót vagy a Ne vágj ki minden fát előadásakor Bródy és Koncz jelen lesz, míg Szörényi nem?
|
| Móricz Simon / Népszabadság |
Mégis így hozta az élet; a mi életünk hozta így. S bár Koncz maga sem akarta, hogy ettől a hangulattól szabaduljunk – a repertoárt tematikusan választotta meg, miközben nem feledkezett meg arról, hogy a hangversenyt március 15. ünnepének előestéjén adta –, igazán szép pillanatok sorát szerezte a közönségnek a tőle hagyományos gondolatgazdagsággal, humánummal vagy az érte rajongók szokásos beavatásával, azaz a rendszeres közös énekléssel. „Meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink" – dalolta a művésznővel a publikum, és azon túl, hogy ez évtizedek óta igazi magyar szám – értsd: az ország több generációja fújja fejből –, ennél a reménynél ki akarna többet? (Ha csak azt nem, hogy az ábrándból egyszer valóság legyen.)
„Ez a tündérország
háborúban áll,
magával harcol,
és békét nem talál."
Aki látta az – el ne mulasszam megemlíteni: az egészen kiváló Tolcsvay László közreműködését is magába foglaló – előadást, az nem bánta meg, hogy jegyet váltott, és alighanem megveszi a belépőt a tizenegyedik „arénás" Koncz-hangversenyre is. Azzal együtt, hogy ország van, tündér nincs.
Kivéve a meselemezt.
