A túlméretezett együttes visszabontása, hogy előbukkanjon belőle a mélyén ott rejlő eredeti, Mária Terézia barokk palotája? Építészetileg is látványossá tenni, hogy ami volt, elmúlt, és ne maradjon más, csak egy funkcionalista kocka, hű tükre a városszerte épülő blokkházaknak és irodaépületeknek? És ha ez eldőlt: mi legyen benne? Örkény bizony nem sokat túlzott, amikor a híres egypercesben, A Vár mindenkié!-ben így sorolta a lehetőségeket: „Idegenforgalmi központ. (Szállodák, fürdők, szórakozóhelyek, külön repülőtér stb.)
Öregek köztársasága. (Magányos, társaságra és otthonra szoruló aggok otthona.) Szulejmán kertje. (Mór stílű mulató, háremmel a külföldieknek.) Bukott leányok javító-nevelő intézete. Fedett teniszpálya. Európa legnagyobb cukrászdája. Sóraktár.” Amikor a kádári országvezetés végül arról döntött, hogy kulturális központot hoz létre az egykori palotában, tulajdonképpen az egyetlen logikus döntést hozta meg.
A Horthy- és a Rákosi-rendszer kettős tagadása eleve lehetetlenné tette, hogy bármiféle hatalmi, állami reprezentációs célra használják az épületegyüttest, annak brutális méretei pedig szinte provokálták, hogy a rendszer afféle kirakataként a dolgozók művelődése, nemes szórakozása szolgálatába állítsák. Ami a Várhegy tetején ezek után megszületett, mindennek a természetes következménye: egy sosem volt stílusban, a régire emlékeztetőn, de azt nem rekonstruálón megtervezett palota, a kor legjobb (mai szemmel nézve: snassz) anyagaival való kivitelezés, a terekben pedig könyvtár és múzeum.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az Orbán-rezsim tehát, amikor az úgynevezett Nemzeti Hauszmann Tervvel a palota 1944 előtti formájának és funkciójának valamilyen fokú helyreállítását tűzi ki célul, ugyanazt teszi, mint a Ludovika és a Kossuth tér esetében már megcselekedett. Meg nem történtnek tekint egy egész történelmi korszakot, annak produktumait pénzt és erőt nem kímélve kiradírozza a magyar valóságból, majd formailag helyreállít valami korábban voltat, hogy az így felidézett tartalmi elemekkel erősítse-legitimálja a saját, egyébként nagyon is jelen idejű szándékait.
A palota történeti tereinek helyreállítása egyébként nem lehetetlen. Nem közismert, de tény, hogy a Sándor-palota esetében ugyanezt hajtotta végre az első Orbán-kormány, csak kicsiben. A semmiből, az udvarra omlott sitthalomból építették újjá eredeti formájában a miniszterelnöki munkahelynek szánt épületet, és ettől a mostani feladat csak annyiban tér el, hogy a palotát nem a háború, hanem a hatvanas évek gondolkodásmódja ítélte halálra, s hogy az itteni rekonstrukció jóval nagyobb és irgalmatlanul drága munka.
A sikerhez valójában mindössze rettenetesen sok pénz kell: annyi, amennyiből tervrajzok és fényképek alapján vissza lehet építeni egy sok száz négyzet méteres, durván agyondíszített teremsort, és valahol másutt fel lehet húzni azokat az épületeket, amelyek befogadják az innen kiakolbólított nemzeti kulturális intézményeket. Hogy mindez, ha az álomból egyszer tényleg terv, abból pedig valóság lesz, a Horthy-korszak restaurációja volna? Az kétségtelen, hogy bármennyit értetlenkedjen is Orbán és környezete, ez az olvasat önként adja magát.
Tudni való, hogy Ferenc József, akinek ez a pompózus, a korábban itt állt palotánál háromszor nagyobb királyi lak épült, csak átmenetileg tette tiszteletét a roppant épületben. A magyarok nem is néztek rá másként, mint irdatlan múzeumra, ahová tisztes belépti díj ellenében bemehettek bámészkodni. A palota első tényleges lakója Horthy volt, aki – illő szerénységgel –a Krisztinavárosra néző korábbi vendégszárnyat alakíttatta át magának.
A dunai oldal díszteremsora pedig az ő idejében is megmaradt a fogadásokra és bálokra évente egyszer-kétszer megnyitott, egyébként idegenvezetéssel mutogatott kuriózumnak. Aminek a helyreállításáról a Hauszmann-terv nyári meghirdetése óta mind több szó esik, azt egy 1937-es bedekker így írta le: „A Királyi Palota ma 860 termet számlál (ebből 600 a ferencjózsefi idők hozzáadása), szalonjainak hosszát a versaillesi palotán kívül a világ egyik királyi lakja sem múlja felül, ezért kicsit bajos volna csak nagyjából is elsorolni a berendezés díszeit és drágaságait, amelyek sok tekintetben a schönbrunni Királyi Palotát is túlragyogják.”
Ami, ha valóban a köztársasági elnök reprezentációs helyiségeit akarják itt berendezni, minimum diplomáciai kapcsolataink örvendetes élénkülését feltételezi. De éppen a terv kevéssé racionális mivolta igazolja, hogy itt nem szimpla Horthy-nosztalgiával elegy nagyzási hóbortról van szó. Ellenkezőleg: az a nagyon is tudatos szimbolikus térfoglalás folytatódik majd a budai Várban, amelyet második hatalomra kerülése óta szívósan és percnyi megállás nélkül gyakorol az Orbán-rezsim.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Már eddig is olyan visszavonhatatlan átalakításokat hajtottak végre az ország fővárosán, olyan, csak általuk legitimált, kizárólag hozzájuk köthető szimbólumokat helyeztek el a legfontosabb pontokon, amelyek akkor is megkerülhetetlenné teszik őket, ha valami módon elveszítenék a hatalmat. Orbán és a Fidesz nem lehet ellenzékben – a haza pedig az, amit ők annak minősítenek.
Jó ideje világos, hogy nem haboznak értéket rombolni, nem riadnak vissza a blaszfémiától sem annak érdekében, hogy a látvány erejével tegyék egyértelművé: itt ők vannak otthon, akinek nem tetszik, annak fel is út, le is út. Olyan ez, mint a stadion a falusi utca végén: ha beszólsz, még kaphatsz is egyet. És valóban, megmukkant bárki is, amikor egy sokmilliárd adóforintból elkészült múzeumot pöcköltek ki a Ludovikából, hogy az egyenruhásaik egyeteme kapjon ott helyet?
Harcolt egy maroknyi elszánt emberen kívül más is, hogy az elnyomatás alóli felszabadulás szimbolikus terén, Batthyány mártírhalálának helyszínén ne húzzanak fel egy hazug, történelemhamisító emlékművet? Odakiáltott-e bárki, hogy hahó, fiúk, látjuk ám, mit csináltok, valóban pompás ez az új térburkolat a Kossuth téren, de mi a francnak ide Tisza István szobra meg a búvalbélelt Batthyány-kormány?
|
| Fotó: H. Szabó Sándor / MTI |
Aki szólt is, annak a hangja nem hallatszott messzire. A Kossuth és a Szabadság tér, a Ludovika és a Vár így akadálytalanul vált/válik olyanná, mint a királyi korona a Parlamentben. Már tizenöt éve is világos volt, hogy ez hamis és rosszízű jelkép, de gyávák voltunk változtatni rajta. Ma már ez a hagyomány, a valóság maga. Amiből következik, hogy csak idő kérdése, és azt is elfelejtjük, nemrég még Károlyi állt a Kossuth téren. Nem rándul meg az arcunk a Szabadság téri giccs láttán.
Csodáljuk majd, mit keres mamut a rendőriskolában, és a fotókon furcsállva nézzük a palota nyurga kupoláját. Nyolcvankilenc múlik majd el ezáltal a város szimbolikus teréből. Ahogy a Moszkva tér és a Roosevelt tér nevében ott volt a rendszerváltó nemzet nagyvonalúsága, ugyanez a józanság mutatkozott meg abban is, hogy a Parlament körül nem indult tébolyult szoborkeringő, vagy hogy senkinek sem jutott eszébe bolygatni a várbeli múzeumokat. A megtagadott, zavarosnak minősített rendszerváltással számol le a Fidesz akkor, amikor most sorra einstandolja a kompromisszum tereit. Ha így halad, végül tényleg győzni fog.
