Túlélési technika

Nincs egy sor se, ami azért került volna oda, mert az most fekszik, az valakinek tetszik, valahol azt értékelik. „Senki sem veheti el, ami csak a miénk". Ez a bemondás semmivel sem rosszabb vagy jobb, mint az, hogy „Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál". Na jó, kicsit rosszabb, mert nem olyan vidám marhaság. Ha Szenes Ivánnak is lett volna szavazatszerző súlya, nyilván ő is kapott volna díjakat. De erről a volnáról biztosan nem Ákos tehet.

Most itt az új lemez, pontosabban EP, a remixeket leszámítva négy szám. Visszatérés és előrelépés, a hangzás szintipop, de dús, komolyan vehető bugyogás és ritmizálás, aki bírja az ilyesmit. Legalábbis az első három dalban. Korosztályosan rendben van, arról szól, amiről ilyenkor már lehet, nem istenkeresés, hanem inkább találás, vakszövegnek is igényesebb, ketten a remény peremén. Tükörbe nézünk, de önmagunkba soha. Ez is egy tanulság: a korral nem jön meg feltétlenül az ember esze. A negyedik dal elektronikus rock, érezhetően ez a legfáradtabb szerzemény, asszonyból sárkányt, férfiakból páfrányt csinál az idő. Tudom, nincs olyan hülye szöveg, ami elénekelve ne hangzana egy kicsit jobban, de ez már határeset.

Kovács Ákos tartós sikerének kitalálható a titka. Nem bújik ki a bőréből, nem fiatalítja magát kényszeresen, negyven fölött már nem kapkodja le folyton a szemüvegét, öltönyt visel, klasszikus zenei hangversenyekre jár, megnézi, mit is tudott ez a Mozart nevű kolléga. Végigéli az életet, magával együtt nagy- és középkorosítja a dalait, és ettől nem veszíti el a vele öregedő hallgatóit. Láthatóan kezd eleven klasszikusként tekinteni magára, ez azonban első számú feltétel ahhoz, hogy a környezet is meglássa benne a klasszikust. És akkor senki nem veheti el, ami csak az övé.