– El Kazovszkij sorsa művészettörténeti dimenzióból nézve nagyon hasonlít a XX. század néhány nagy magyar zsenijének, például Gulácsy Lajosnak vagy Kondor Bélának a sorsához – mondja Rényi András művészettörténész, az El Kazovszkij Alapítvány tagja, az októberi kiállítás főkurátora.
– Abban az értelemben, hogy ezek nagyon szuverén életművek, amelyek saját törvényeik szerint építkeznek, tulajdonképpen véletlenszerűen jönnek létre, nem lehet levezetni őket művészettörténeti előzményekből, nem követői valakinek és nem továbbfejlesztői valaminek. Eredetit találnak ki, aminek azonban nemcsak előzménye, de következménye, utóélete sincs. A művészetüket az utókor részéről ugyan tisztelet és csodálat övezi, de mert zárt és erős belső logika mentén épül, nehéz kapcsolódni hozzá. El Kazovszkij különös, előzmények nélküli életműve is lényegében bezárult saját generációs köreibe.
Rényi mondatait érdemes tovább gondolni, hiszen a kultúra területén számos alkotó kerül hasonló helyzetbe, és képtelen elfoglalni a művészettörténetben, valamint a kultúrafogyasztók körében az őt megillető helyet.
Erdély és kora
Szkárosi Endre költő, művészeti író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár, előadó azt mondja a kanonizált, szakmai közízléstől mindig, minden korban távol álltak az avantgárd típusú művek, törekvések, szubkultúrák. A hatvanas évek végén, hetvenes években alkotó avantgárd művészek, például a Klaniczay által is említett Erdély Miklós, Szentjóby Tamás vagy Galántai György, semmiféle hivatalos elismerést nem kaptak, noha a maguk körében és az avantgárd hazai felépülése szempontjából jelentékeny, meghatározó szerepük volt. Ők jobbára ma is ahhoz a nemzedéki réteghez kötődnek, amelyik számára alkotásaik, művészethez való hozzáállásuk fontos, akár egyenesen forradalmi. Ám ezek a zárványok időleges nemzedékükbe, saját kultúrkörükbe zártságuk ellenére is bármikor felszínre törhetnek. „Saját hangköltészeti törekvéseimről a nyolcvanas években úgy tűnt, hogy csak szűk körben népszerűek, de manapság ugyanezekkel a megnyilvánulásokkal alkotói kapcsolatot tartok a slam poetry mozgalommal, amit mégiscsak tízes-húszas éveiket taposó fiatalok csinálnak. Néhány éve a slam poetryt még nemigen fogadták el az irodalmi szakmában, de még talán maguk a verskedvelők sem. Ma terjed a meggyőződés, hogy ez lesz a költészet megújulásának egyik – igen népszerű – útja. Ismerjük ezt már: előbb-utóbb az avantgárd mindenféle kezdeményezéséhez hozzáérik az idő.”
Klaniczay Júlia, az Artpool Művészetkutató Központ igazgatója szinte kizárólag a bevezetőben említett jelenséggel találkozik. Az Artpool 1979-ben jött létre, és a rendszerváltásig nem hivatalos alternatív intézményként igyekezett egy olyan kutatóhelyet és információs bázist fenntartani, amely lehetőséget teremtett mindenkinek, hogy információkhoz jusson a nem hivatalos magyar kultúráról, a párhuzamos intézmények tevékenységéről, arról, merre tart a világ művészete.
– Az általunk gyűjtött és kutatott művészetnek leginkább az a szerepe, hogy előrevigye a művészeti gondolkodást, művészei pedig a napi kérdésekre igyekeztek, igyekeznek választ adni – mondja Klaniczay. – Erdély Miklós és a többiek az átlagos kultúrafogyasztó számára soha nem lesznek ismertek és népszerűek. Ennek számos oka van, hogy a művészettörténeti, művészetkutatási megfontolások mellett csak egyet mondjak: az emberek manapság a világról a legtöbb információt saját Facebook-csoportjukból szerzik, azaz eleve szűrve. Ezzel már a világhoz kapcsolódás első pillanatában bezárják magukat saját kultúrkörükbe.
Schubert Gusztáv filmkritikus szerint azt sem árt tisztázni, hogy mi a művészi nagyság kritériuma. Az eredetiség? A népszerűség? A tanítványok, követők száma? – Sokféle művészi alapállás lehetséges, a művészi attitűd persze nem választás kérdése, hanem sors – állítja.
–Van, aki realista módon megpróbálja felmérni, összerakni a világot, mint Balzac az Emberi színjátékban. Mások a saját démonaikkal küzdenek, őket akarják megfesteni, megírni. E két művészi alapállás közt nincs minőségi különbség, de a „zsenik” többnyire ez utóbbi csoportból, az „elátkozott” költők, festők közül kerülnek ki. Balzacot könnyebb követni, hiszen objektívebb, személytelenebb, mint Kafka. Ha valaki realista társadalomrajzot ír, senki sem fogja Balzac-epigonnak hinni, Kafka démonait viszont nem lehet kikölcsönözni. Gulácsyt vagy Fassbindert (El Kazovszkij számára ő volt a legfontosabb, rokonlélek filmrendező) ezért nem lehet utánozni, azonnal kiütközne a manír. A művészetben nincs biztonsági játék, a valódi, megszenvedett művészi küzdelmet nem lehet imitálni.
Kafka szigetlakói
Szemző Tibor zeneszerző, zenész, médiaművész Pierre Boulez-t idézi, aki szerint mindenki saját korának a produktuma, így tehát ha valaki képes arra, hogy kifejezze önmagát, akkor egyszersmind a korát is kifejezi. Aztán hogy ezek az alkotások annak a bizonyos kornak az elmúltával is életképesek lesznek vagy sem, az már nehezen megjósolható – mondja Szemző.
– Még az is lehet, hogy a művek nem, csupán a hatásuk vagy a kifejezőeszközeik élnek tovább. Például Waliczky Tamás médiaművész számítógéppel létrehozott különös műveiből nagyon sokat átemelt a játékipar, és még a kommersz filmekben is tetten érhető az ő általa kitalált perspektívarendszer. A beatkorszak forradalmi hangjait pedig az elektromos hangszerek örökítették a későbbi korokra. A kultúrában divatok vannak és rettenetes túlkínálat. Ezért egy adott korban nehéz eldönteni, hogy minek van a többinél nagyobb jelentősége, egyáltalán: a kultúrának ma még van-e jelentősége. Végül említhetném Franz Kafkát is, aki ugyancsak egyfajta szigetszerű létezésben tartózkodik. A maga korában úgy tűnt, ez egy olyan sziget, amelyen csak négyen-öten laknak, de mára kiderült, hogy szinte mindannyian ott élünk. A titokzatos, abszurd, értelmetlen dolgokra gyakran mondjuk, hogy „kafkai”, noha az emberek alig olvasnak Kafkát. Az ő szigetén élnek, de nem is ismerik.
