Ez a „megfejtős betegség” (köszönet a szép és pontos kifejezésért a neten Vízbe mártott test néven tevékenykedő kollégának) ráadásul nem csillapul. Aki töltött már fél délutánt azzal, hogy nevet, élettörténetet, születési és halálozási dátumokat, valamint családfát vadásszon a fortepanos képsorozatról megismert – és valóban: immár ismerősként tisztelt – arcokhoz, az tudja, miről beszélek. A gyors körkérdésre, hogy kinek mi volt a valahai legkedvesebb megfejtése, csak úgy záporoznak a bravúros vagy épp a kollektív bölcsességet dicsérő történetek.
A szívós, hónapokon át tartó, levéltári kutatást is magában foglaló küzdelem, amelyet Vízbe mártott test folytatott, hogy bizonyítsa, a rég lebontott Józsefváros melyik sarkán készült egy kép, amelyen egy csinos bérház látszik, földszintjén péküzlettel. Négyesi Pál öröme, amikor néhány autóversenyes fotón sikerült beazonosítania a Somogy megyei Automobil Club 1929-es háziversenyét. Vadász2 előrelátása, hogy 2009-ben feltett egy filmet a YouTube-ra, mely nélkül négy évre rá nem tudta volna bizonyítani, hol állt a határnyitáskor hátrahagyott narancssárga Wartburg. A természetesség, ahogy 2fillér bejelentette: a „ión pilaszter” keresőszó használata vezette rá a Google képkeresőjét, hogy együtt megleljék az ablakot, amelyen haloványan átsejlik a szemközti klasszicista épület timpanonja. Vagy napocza magától értetődő magyarázata, hogyan lelt rá a sosem hallott nevű londoni külvárosban, Beckenhamben egy tök átlagos ikerházfélre – végül is volt egy croydoni rendszám, amelyből kiindulhatott.
Voltak aztán makacs fotók, amelyeknek a beazonosítását bensőséges kis ünnepséggel ülte meg az ötödik éve lényegében együtt dolgozó társaság. Volt, aki kifejezetten rimánkodott, derüljön már ki, hol üldögélt a „gesztenyés néni” – idővel meg is kapta, hogy a Rákóczi úti Palace Szálló bejárata régi előtetőjének sarka lóg be a képbe. De ugyanilyen diadal volt az is, amikor a helyi nyelvjárásban „idegesítőnek” nevezett felvételek közül eltűnt „a lomtalanításos kép”. Mindenki sejtette, hogy valahol a Belső-Erzsébetvárosban készült, de egy régi-régi lakó kellett ahhoz, hogy bebizonyosodjék, a sok lebontott és újonnan épült ház között pontosan melyik is a kidobott hokedli mögött feltűnő sarok.
Amire persze bárki visszakérdezhet, hogy hát nem teljesen mindegy? Hogy ha van a képen egy gangoktól ölelt ecetfa, és nekitámasztva egy hosszú létra, akkor az ippeg a józsefvárosi Tömő utca 56. udvara-e? Vagy ha egy muffos nő álldogál a hóban, mögötte pedig a hegyek karéjában ott az egész Krisztinaváros, akkor nem elég-e, amit mindenki lát, hogy a Várban zajlott a fényképezkedés? Feltétlenül tudni kell, a Bástyasétány melyik méterén fotózták le a hölgyet?
Néha már-már virtus a megfejtés, ez kétségtelen. De Pázmány Péter szobráról például a legkomolyabb szakmunkák is azt írták: 1945 után, bár nem érte különösebb háborús sérülés, lebontották, és szétszedve raktárba szállították az északi Klotild-palota előtti helyéről. Aztán amikor fölkerült a Fortepanra Nagy Gyula páratlan ’56-os fotósorozata, az ember dermedten látta, hogy novemberben itt, a Ferenciek terén bizony szükségtemetőül szolgált a szobor körülötti virágoskert, és a kis zászlócskák mögött ott állt maga Pázmány is, sértetlenül. Nem mellesleg egészen 1958-ig, amikor is valóban átszállították mai helyére, a Horváth Mihály térre. Vagy ott van a Domanovszky-gobelin, a Fonó esete: a szakirodalom 1971-ig követte a történetét, amikor a mű kikerült Moszkvába, az ottani magyar nagykövetségre. A Fortepanon feltűnt és a közösség által kalandos módon azonosított fotó viszont bizonyítja, hogy pár év múlva (tán mert odaát túl absztraktnak minősült?) már megint itthon volt – Egerben, a Megyei Tanács frissen felújított műemlék épületében.
A Fortepan, amely talált fotók azilumának indult, mára hely, tartalom és kulcsszó szerint kereshető archívummá vált. Ráadásul olyan gyűjteménnyé, amelynek használata és hasznosítása mindenki számára ingyenes, cserébe csak a forrást kell megjelölni. A képek nyomdai minőségben letölthetők, amivel előszeretettel élnek is a felhasználók: könyvek címlapján, újságok illusztrációjaként, utcai dekorációként köszönnek vissza a felvételek. Sőt, Závada Pál tavaly megjelent Természetes fény című regényében kitüntetett szerephez is jutottak, amikor a regény szövetébe beépülve, a valódi tótkomlósi képek közé vegyülve maguk is a teremtett világ részeivé váltak.
Azzal azonban, hogy a szabad hozzáférés alapelvéből egy jottányit sem engednek az alapítók, feladták a leckét a magyar közgyűjteményi szférának. Mert hát odáig tiszta sor, hogy amit kidobtak, annak már nincsen jogtulajdonosa, aki pedig maga adja oda digitalizálásra a családi fotóalbumokat vagy a művészi életművét, az tudja, hogy közzé fogják tenni, és ezt vállalja is. (Más kérdés, hogy ha csak egyszer is, de kaptak már az alapítók dörgedelmes és rosszízűen fenyegető ügyvédi felszólítást olyan kollekció miatt, amelyet állítólag elloptak a fotók alkotójától, és így került a „talált tárgyak” közé.)
De itt vannak azok az örvendetesen szaporodó kismúzeumok, levéltárak is, amelyek átadták a fényképeiket a Fortepannak. Velük a saját rokonságuk feszül szembe: azok az intézmények, amelyeket akár a bevételkényszer, akár a bonyodalmaktól való félelem, akár a vaskalapos szemlélet ma is arra ösztönöz, hogy csak kiállításon, könyvben vagy pénzért bocsássák a köz szeme elé az általuk őrzött dokumentumokat. Amire persze lehet mondani, hogy jól sáfárkodnak, meg óvják, aminek az őrei, de elkerülhetetlen a kérdés: kitől is? A közgyűjtemények nevében benne van, kinek a pénzéből, milyen céllal működnek. Legalábbis megvitatásra érdemes kérdés, hogy például a fotók esetében, melyeknek a szkennelés nem árt, sőt így, digitálisan garantált a fennmaradásuk, és mindenkihez eljuthatnak, mi számít a közös kultúrkincs megvédésének – és mi a vele való visszaélésnek.
