– Mekkora a svéd gyár, ahol motort szerel?
– Hatalmas. Tizenhétezer ember dolgozik benne. A gyártósoron a kamion- és hajómotorok 1 óra 20 perc alatt készülnek el. Jön a motor, és a csapatunk előkészíti a tesztelésre. Adaptereket szerelünk rá, és lendkereket.
Ez fizikai munka.
A mi munkafolyamatunk tizennégy stációból áll, minden stáció 1 perc 46 másodpercig tart, ez alatt átlagosan tíz mozdulatot végzünk.
– Akár a robotok.
– Ugyanazt a mozdulatsort a csoport tagjai egy órán át végezhetik, majd újabb mozdulatsorra állunk át. Van olyan munkafolyamat, amelynek során súlyt kell emelnünk.
– Mennyit?
– A maximális súly – eszközök nélkül – három és fél kiló. De például a lendkerekek negyvenöt kilósak. Ehhez kapunk emelőgépet, ám attól még a felszereléséhez nagy energiakifejtés szükséges. Fél óránál tovább itt nem is állhatunk, mert megfájdulna a derekunk és a hátunk. Két műszakban dolgozom, egyik héten reggel fél héttől délután fél négyig, a másik héten pedig délután fél négytől éjfélig.
– Megviseli?
– Eredetileg azt gondoltam, hogy a gyártósor tökéletes hely arra, hogy az ember megtanulja a svéd nyelvet. A gyártósoron a férfiak és nők aránya hatvan-negyven százalék. Sok a lengyel, a szerb és a bosnyák munkás. A mi részlegünkben a lengyel és szerb munkások száma már száz fölött van, a magyaroké egyelőre négy.
De a svéd kisvárosban, ahol élek, már annyi a magyar, hogy semennyibe se kerül magyar fodrászt, nőgyógyászt vagy magyar barátokat találni.
A gyártósorunkon dolgozó négy magyar egyike erdélyi fiú, otthon autószerelő volt. Az egyik lány két hete érkezett, ő Magyarországon egy butikban dolgozott eladóként, a másik fiú apja ’56-ban menekült ki, én pedig Erdélyben születtem. A családunk ’89 novemberében szökött át Magyarországra, még nem voltam négyéves.
– Egy négyéves kislány mit fog fel a menekülésből?
– Furcsa emlékképeim vannak: fentről látom a dolgokat. Apu nyakában ülök, nagyon esik az eső, anyu átlép egy gödröt, mögöttünk lőnek, anyu elesik. A bátyámnak, aki öt évvel idősebb nálam, már el tudták magyarázni, hogy csöndben kell maradni, egy ideig kúszni is fogunk. Nemrég a szüleim bevallották, hogy engem lenyugtatóztak. Mindkét szülőm orvos. Az akkori Romániában az állam kvótát vezetett be, meghatározta, hogy az orvosoknak legfeljebb tíz százaléka lehet magyar. A végzett orvosoknak az állam jelölte ki a munkahelyét.
|
Gyár valahol Svédországban
Bob Strong / Reuters |
Apám, anyám már házaspár volt, két gyerekkel, apámat mégis a Duna-deltához küldték katonaorvosnak, anyámat meg több száz kilométerrel arrébb egy elzárt, nehezen megközelíthető településre. Mi, gyerekek, anyámmal maradtunk. Apámnak azt mondták, a kötelező szakmai gyakorlat három hónap. Ebből előbb hat hónap, majd egy év lett. Levelezni lehetett, de ellenőrizték, elolvasták. Apám egy év után nem bírta tovább, és elszökött. Éjszaka becsomagoltak, és egyetlen bőrönddel elindultunk a román–magyar határhoz.
Apám az embercsempészekkel mindent előre elintézett. Két csapat indult el, a miénkben két család négy kisgyerekkel. A csapatokat az embercsempészek a román falu határáig kísérték, ott megmutatták, hol tudunk végig a bokrok takarásában maradni, majd visszafordultak. Az egyik csapatot elfogták, mi átjutottunk, megérkeztünk Berettyóújfaluba. Azonnal a rendőrőrsre mentünk, és jelentkeztünk menekültnek. A befogadóállomáson töltött hetekből csak arra emlékszem, hogy a bátyám egy hatalmas rácsos ágyon ül.
– Ha valaki menekültként kezdi az életét, az megfontolttá vagy gyanakvóvá teszi?
– Inkább azt érzem, ami a szüleimben is benne volt, hogy
ha nagyon rossz a helyzeted, akkor menni kell.
Magyarországon apám katonaorvosi múltja miatt nem maradhattunk, de eldönthettük, hová menekülünk tovább: Ausztráliába, Kanadába vagy Svédországba. Utóbbit választottuk, mivel apu húgáék már két éve ott éltek. Ők is menekültek. Mérnökök voltak, az egyikük gyergyói születésű, a másikuk szilágysági, az állam mégis egy vadromán területen jelölte ki a munkahelyüket. Az életük nem volt veszélyben, ám attól még a mindennapjaikat szegénységben, igénytelenségben és kiszolgáltatottan töltötték.
Ha egy ország az ellenségének tekint, akkor is menni kell. Csak úgy kaptak útlevelet, hogy a gyermeküket, aki egyéves volt, nem vihetik magukkal. Bevállalták, hogy esetleg évekig nem látják. Amikor a határon átszöktek, nem jelentkeztek be menekültnek, inkább bementek az első parókiára, ahol a pap pénzt adott nekik repülőjegyre, amit nagybátyámék az első fizetésükből visszautaltak. A családegyesítésen nemzetközi segélyszervezetek dolgoztak, és majdnem egy év után két romániai magyar kisgyerek fölülhetett a repülőgépre, és megérkezett Stockholmba.
Anyai nagyanyám sosem bocsátotta meg a felnőtteknek ezt a gyerek nélküli menekülést...
A mi családunk 1990 nyarán érkezett meg Svédországba, de csak pár hetet maradtunk, mert amint megtörtént a rendszerváltás, azonnal autóba ültünk, és irány Magyarország, ahol egyetlen rokonunk sem élt. A szüleim részéről ez nagy és romantikus elképzelés volt.
Magyarországon egy ózdi kórházban ajánlottak állást. Édesapám belgyógyász, édesanyám gyerekorvos. Ózdról Dunaújvárosba kerültek, beilleszkedtek, házat építettek, mi pedig ott jártunk iskolába. Közben Svédországban a nagybátyámból megbecsült mérnök lett, a munkámat is neki köszönhetem.
– Azt, hogy három diplomával betanított munkás?
– Az én betanított munkámra sok-sok helybelit is találhattak volna. A svédek az európai bevándorlókkal szemben úgy védekeznek, hogy a munkavállaláshoz személyi szám szükséges, amit azonban csak akkor kapsz meg, ha van munkád. Ördögi kör. Engem a nagybátyám és a nagynénim révén hívtak be állásinterjúra. Angolul jól beszélek, németül középszinten, franciául két évig tanultam, és nagyon szeretem a latint, bár ez utóbbira egyáltalán nincs szüksége egy betanított munkásnak. Az állásinterjúra, ami svédül folyt, sokat készültem.
– Miért hozta meg a döntést, hogy elmegy Magyarországról? A pénz miatt?
– A rendezett életű, nem gazdag középosztályból származom. Tudtam, hogy bölcsészként nagyon rosszul fogok járni. Amikor önállósodtam és munkába álltam, az életszínvonalam csökkenése sokkolt. Húszéves koromban egy éven át az Egyesült Államokban bébiszitterkedtem, hogy itthon legyen miből folytatni az egyetemet, és hogy egy kis tőkét gyűjtsek... Teljesült az álmom, tanár lettem, de amikor a bank meglátta, mennyi a fizetésem, hitelt nem adott. Pedig én csak egy 27 négyzetméteres sötét, földszinti lakást néztem ki a VII. kerületben. Igaza volt a banknak. Kutatóintézetben dolgoztam, de egy könyvet nem tudtam megvenni. Az is zavart, hogy papíron az egyetem adminisztrátorként foglalkoztatott.
– Svéd gyári munkásként mit ért el?
– Jó albérletem van, saját autóm – a gyárat másképp nem lehet megközelíteni –, nyolc-kilencszeresét keresem annak, amit itthon.
Kedvenc időtöltésem, hogy beülök egy kávéházba.
Megtehetem. Viszem magammal a laptopomat, és készítem a doktori disszertációmat. Közel a természet, bármerre indulsz, három percen belül fenyőerdőbe érsz, öt percen belül tiszta vizű tóhoz. Itthon márciustól október végéig gyötört a szénanátha, volt, hogy a nyarakat csak erős injekciókkal tudtam végigcsinálni. Kint ilyen szempontból is szabad vagyok.
– Nem fél, hogy elbocsátják? Hiszen ön egy bevándorló.
– A próbaidő hat hónap volt, aztán pedig határozatlan idejű szerződést kaptam. Itthon az állásomat mindig egy tanévre hosszabbították meg, és amikor felmondtam, elmondták, elbocsátottak volna, a béremet ugyanis az egyetem nem tudta kigazdálkodni.
Magyarországon, ha valaki nem a megfelelő oldalra áll, kirúghatják akkor is, ha állandó szerződése van.
A tényleges teljesítménynek alig van köze az előrejutáshoz. A svéd gyárban csak akkor küldenek el, ha részegen megyek be, vagy ha lopok.
– Élete végéig svéd gyári munkás akar lenni? Nem érdekli, mi történik a hazájában?
– Amikor úgy döntöttem, hogy eljövök, volt bennem dac, düh és méreg. Megcsaltnak éreztem magamat a hazám felől. Hogy miért olyan életet kínálnak, amit nem érdemes leélni. Mára a dac, a méreg és a csalódottság elmúlt belőlem.
Nincs már bennem dilemma sem, hogy jogom volt-e elhagyni a hazámat. Kint ugyanis hagynak élni.
A hétköznapokban a nyugalom olyan szintű, ami idehaza elképzelhetetlen.
|
Erdei tó – valahol Svédországban
Thinkstock |
– A külseje alapján önt Svédországban nem érheti megkülönböztetés. De mi van, amikor kiderül, hogy idegen?
– Ez egy nyolcmilliós ország, amelyik tizenöt-húsz év alatt egymillió bevándorlót engedett be. A svéd társadalom hozzászokott a bevándorlókhoz. Fizetem az adót. A bérem 34 százalékát vonják le, ami nagyon sok. Cserébe a juttatások is jóval szélesebbek. Magasabb szintű az egészségügyi ellátás, a kórházak kényelmesebbek.
A bevándorlók nyolcvan-kilencven százalékának annyira más a kultúrája. Egy részük meg se tanul svédül.
Én szeretnék bekerülni egy svéd egyetemre, elvégezni egy kiegészítő szakot. Ha rászánok egy évet, lehetek például svéd nyelv- és irodalomtanár; a pedagógushiány Svédországban hatalmas.
– Svéd nyelv- és irodalomtanár?
– Nem könnyű, mert miután lehúzom a műszakot a gyárban, nagyon elfáradok. És még dolgozom a doktori disszertációm megvédésén is. Nem, ez nem egy sikertörténet. Ez egy nagyon snassz tömegtörténet.
