galéria megtekintése

Táncoljunk!

Az írás a Népszabadság
2015. 02. 13. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Nem volt Chicagónak rosszabb negyede, mint a Maxwell Street gettója. Ide született Benny Goodman, akit a ritmus rádzsájából léptették elő a swing királyának, de Bartókkal is játszott kamarazenét.

Apja Varsóból, anyja Kaunasból vándorolt ki, Chicagóban alig pár háztömbnyire laktak a „Hulla sarkától”, ahol szinte mindig hevert egy-egy halott – vagy gengszter, vagy rendőr. A környék zsidó bandái folyamatos harcban álltak egymással, illetve a szomszédos negyedek olasz, ír, lengyel és fekete bűnözőivel. – Ha nincs a zene, belőlem is alighanem bandita lett volna – emlékezett később Benny Goodman, akit fivéreivel együtt apja vitt el zenélni, hogy valahogyan kiutat találjanak. A zsinagóga zenekarában termetre osztották a hangszereket, a legkisebbnek jutott a klarinét. Benny tízéves volt, szorgalmas, ambiciózus, szikrázóan tehetséges és kicsinek is nagyképű.

Lelkes fogadtatás a New York-i Paramount színpadán
Lelkes fogadtatás a New York-i Paramount színpadán
Europress / Getty Images

Muzsikusvére gyorsan nyilvánvalóvá vált, úgyhogy apja magántanárhoz is járatta, pedig a leckékért fizetett negyed dollár komoly pénznek számított a tizenkét gyermekes családban. – Voltak napok, amikor nem ettünk. Nem úgy értem, hogy nem eleget, hanem egyáltalán semmit – mondta a gyerekkoráról. Tizenkét évesen keresett először pénzt zenéléssel. A középiskola első osztályából aztán ki is maradt: fix állása lett. Első turnéjára még rövidnadrágban indult, de egy-két év után már Chicago legjobb zenekarában, Ben Pollacknál játszott. Tubás-nagybőgős bátyjával már támogatni tudták gyári segédmunkás apjukat, vettek neki egy újságosstandot. Benny tizenhét évesen készítette első saját lemezfelvételét – apját aznap halálra gázolta egy autó…

 

New Yorkba költözött, a feszes, fegyelmezett tánczenét, ugyanakkor a dögös „fekete” hangszereléseket és a sistergő improvizációkat kedvelte. Volt pár zenekar, ahonnan az utóbbiak miatt kirúgták, de jó szerződéseket kötött, s amikor a húszas évek végén beütött a válság, már ő segített zenésztársain.

1935 elején zenekarával bekerült a Let’s Dance! – Táncoljunk! – című élő rádióműsorba. Ezzel együtt nem ment túl jól nekik, kérdéses lett a közös jövő. Augusztus 21-én a Los Angeles-i Palomar bálteremben léptek fel. A kor divatos számaival kezdtek, de a közönség tartózkodóan reagált. A dobos Gene Krupa állítólag odaszólt a zenekarvezetőnek: „Ha már végünk van, legalább játsszuk a saját zenénket!” És Goodman bedobta a fekete Fletcher Hendersontól átvett, pörgősebb, „piszkosabb”, improvizációkat lehetővé tevő számokat. A közönség lelkesen reagált, sokan egyből táncra perdültek. Akkora volt a siker, hogy attól az estétől számítják a swingkorszakot.

Először Krupa volt „a swing királya”, Goodmant „a ritmus rádzsájának” keresztelte el a sajtó, de aztán rájöttek, hogy voltaképpen ő az új stílus legnagyobb mestere.

Zenészeivel lekezelően és nagyon szigorúan bánt. Metsző pillantását, amellyel a rosszkor vagy hamisan belépő kollégákat sújtotta, el is nevezték „a sugárnak”.

Egyvalamit azonban a javára kell írni: zenei és társadalmi értelemben „színvak” volt. A harmincas években inkább nem turnézott Délen, de bevette zenekarába a zongorista Teddy Wilsont, a vibrafonos Lionel Hamptont és az elektromos gitár első mesterét, Charlie Christiant, hangszerelőként alkalmazta Hendersont. Egy alkalommal Krupa és néhány fekete zenész társaságában üldögélt, amikor odatántorgott egy részeg és megkérdezte, miért játszik „niggerekkel”. A válasz több verzióban is fennmaradt, de abban egybecsengenek, hogy a chicagói utcákon edződött világsztár súlyos testi fenyítést helyezett kilátásba, ha az illető még egyszer kimondja az n betűs szót.

Goodman vitte be a dzsesszt az előkelő Carnegie Hallba – az 1938-as koncert felvétele lett a világ első dupla LP-je.

Klaszszikus zenei neveltetését és briliáns technikáját kihasználva „hobbiból” is világhírességekkel muzsikált. Kamarazenei felvételeket készített Bartók Bélával, akitől darabot is rendelt, így született a Kontrasztok. Az eredetileg három magyar és egy holland – akkorra már négy orosz – zenészből álló Budapest vonósnégyessel 1938-ban Mozartot játszott lemezre, de Leonard Bernstein, Aaron Copland és Igor Sztravinszkij darabjainak ősbemutatói is fűződnek hozzá.

Amerika egyik leghíresebb muzsikusaként tehetős ember volt, mégis folyamatosan rettegett, hogy visszajönnek a chicagói éhes napok. Titokban szegény egyetemisták tandíját fizette, adományokkal segített jótékony célokat.

Amikor megkérdezték, miért nem beszél ezekről a dolgokról, azt felelte, nem akarja, hogy megtudják, mert akkor mindenki tőle kérne. Hetvenhét évesen vitte el a szívroham – a kilencedik osztályt félbehagyott muzsikust addigra hét egyetem avatta díszdoktorává, köztük a Columbia, a Harvard és a Yale. Lám, egyszerű tánczenész is viheti sokra.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.